M. W. Craven - A bábuk tánca

A minap olvastam egy cikket arról a The New York Times online felületén, hogy miért fogyasztanak sokkal nagyobb számban “true crime” tartalmakat a nők, mint a férfiak. A részletekbe most nem mennék bele, ha valakit érdekel a téma, az meg fogja találni az alábbi linken az értekezést, itt pedig a magyarított és némileg átírt változatát lehet elolvasni. Az viszont már sokkal érdekesebb megállapítás volt számomra, hogy ahogyan felköltöztem Pestre és elkezdtem a saját életemet élni, az olvasási szokásaim is megváltoztak. A szokásos fantasy és sci-fi vonal mellé bekerült a krimi és a thriller is, mint “mindennapi betevő kenyér”, éppen a cikkben említett okok miatt. Na jó, meg azért is, mert az egyik legkedvesebb barátnőm hatalmas krimi rajongó, így folyamatosan kapom tőle a regényajánlókat.

A bábuk tánca pontosan ennek köszönhetően került a kezembe és három nap alatt el is olvastam. A történet szerint egy sorozatgyilkos szedi áldozatait Anglia kőköreinél, aki élve elégeti az áldozatait, akik között a rendőrség semmiféle kapcsolatot nem tud meghatározni. A harmadik gyilkosságnál rejtélyes üzenetet is hagy, amivel bevonja a nyomozásba az éppen kényszerpihenőn lévő Washington Poe nyomozót. A versenyfutás ezzel kezdetét veszi, hiszen köztudott, hogy a sorozatgyilkosok addig nem állnak le, amíg el nem kapják őket… Vagy meg nem halnak. A különös nevű nyomozót ebben a hajszában segíti Tilly Bradshaw, a kissé különc, ám brilliáns elmével megáldott elemző, aki még soha életében nem járt terepen, és éppen zsenialitásának köszönhetően egyfajta burokban nőtt fel. Sikerül megállítania a nem éppen hétköznapinak nevezhető párosnak a szadista gyilkost még mielőtt túl késő lenne?

Craven Washington Poe-könysorozatából hazánkban csak ez az egy jelent meg magyarul, remélhetőleg a jövőben folytatják a könyvfolyamot, hiszen nagyon szerethető karaktereket vonultat fel a regény.

A főszereplő Poe egy negyvenes éveihez közelítő morcos, magának való nyomozó, aki ellen éppen belső vizsgálat folyik, így cumbriai vidéki birtokán “élvezi” a már-már leendő nyugdíjas éveket idéző szabadságoltatását. Ezt az idilli állapotot zavarja meg a Tüzes Hóhér és Poe kénytelen-kelletlen visszatér régi munkájához, bár lefokozott tisztségben és maga mellé veszi a Kiemelt Ügyek Osztályának legjobb matematikusát, Tillyt. 

Tilly a regény kezdetekor eléggé esetlen, ami a szívén az a száján karakter, aki nem érti az iróniát és a szarkazmust, így mindent szó szerint értelmez. Poe mellett azonban mintha elkezdene magára találni és a lány is ugyanígy hat Poe-ra. A kettőjük közötti dinamika remekül működik, bár mindennemű romantikát mellőz, amit a nyomozó ki is fejt egy gondolat elejéig: bár korban elég közel állnak egymáshoz, mindketten más világból érkeztek, más nézőpontot képviselnek. (Hogy a kettőjük kapcsolata végül hogyan alakul, arra a következő regények remélhetőleg választ adnak.) Tilly elemző gondolkodását Washington ülteti át a gyakorlatba, így a lány a való világban is szembesül azzal, milyen hasznos tudással rendelkezik.

Craven első regénye elég nagy sikert aratott külföldön és nem alaptalanul. Az író remek érzékkel adagolja a feszültséget és tudja, hogy ezt hol kell megtörnie a megfelelő mennyiségű humorral. Emellett pedig végig olyan érzése van az olvasónak, hogy már ő pedig tudja a megoldást, hogy ki a gyilkos, de amikor racionálisan szeretné összerakni a képet, akkor kislisszan az agyából az információ. Emlékszem, hogy talán a könyv felénél tarthattam, amikor megírtam a barátnőmnek, hogy remélem, nem XY a gyilkos, mert őt kedvelem, de amilyen mázlista vagyok, biztos, hogy ráhibázom. Nem fogom elárulni, hogy tényleg ez történt-e vagy most kivételesen cserben hagyott a hatodik érzékem. Na jó, nem kivételesen, mert krimik szempontjából engem annyira elragadnak a cselekményszálak, hogy nagyon ritkán töprengek azon, ki is mozgathatja a szálakat. Viszont egy olyan tehetséges író, mint Craven, még nyomozó énemet is elő tudja csalogatni.

A könyv a Lettero kiadó gondozásában jelent meg és a fordításért Sipos Katalin felelt. A maga 400 oldalával és könnyed stílusával gyorsan pörgethető regénynek mondanám és inkább a sötétebb krimikért rajongóknak ajánlanám, mert a stílusával ellentétben eléggé felkavaró jeleneteknek lehetünk olvasótanúi. 

Takami Kósun – Battle Royale

Nagyon nehéz volt megírnom ezt az ajánlót. Talán eddigi „pályafutásom” – ha élhetek ezzel a kifejezéssel – legnehezebben összehozott cikke ez. És itt nem a könyvben volt a hiba, mert a Battle Royale igenis egy nagyon jó regény, amit még párszor el fogok olvasni. A baj az volt, hogy annyi mindent akartam írni róla, annyi gondolatom volt, hogy nem tudtam, hogyan fussak neki megfogalmazni őket. Szóval az elején kezdem… valahol.

Egy távoli-keleti diktatórikus országba kalauzol el bennünket az író, ahol évek óta kegyetlen kísérletnek vetik alá az ország fiataljait. Minden évben kiválasztanak egy osztályt, aminek tanulói részt vesznek az utolsó emberig tartó véres küzdelemben, a Programban. Idén a helyszín egy sziget, ahol negyvenkét osztálytárs küzd meg egymással életre-halálra és a szabályok szerint csak egy maradhat.

Az egyik ismerősöm úgy ajánlotta nekem a könyvet, mint Az éhezők viadalának (Suzanne Collins) durvább, véresebb változatát. Volt benne némi igazság, de nem fedte le a teljes valóságot. Ezért nem is fogok párhuzamokat vonogatni a két író műve között. Pont.

A regényben éppen az a különleges, hogy az egyes szemszögváltásoknak – miközben persze mindvégig a főszereplők vannak a reflektorfényben – köszönhetően megtudjuk, milyen motivációjuk van az egyes szereplőknek, hogyan gondolkodnak, miképpen értékelik a helyzetet, amibe belekényszerítették őket.

A leghangsúlyosabb érzelem, ami már a program legelején megjelenik, az a harag, a düh, ami egész végig ott lebeg a férfi főszereplő, Súja szeme előtt. Ez azonban nem az a tipikus elvakult méreg, hanem a lassan izzó gyűlölet, aminek kibontakozása majd a tetőpontját fogja adni a könyvnek.

Vannak olyan gyilkosságok, amiket a félelem szül, a másiktól való rettegés és szép lassan rá kell jönniük a tanulóknak, hogy még a legjobb barátjukat sem ismerik, nem bízhatnak meg szinte senkiben. Azok az eszmék, amiket az egyes szereplők magukénak vallanak, egyszerűen eltűnnek – kénytelenek feladni ezeket – és helyette a tetteik fogják meghatározni őket. Vannak, akik utolsó perceikben átértékelik az egész életüket, megbánják a ki nem mondott szavakat vagy éppen egyes cselekedeteiket szeretnék semmissé tenni.

A könyvben a női főszereplő, Noriko testesíti meg az emberi ártatlanságot, a jóba vetett hitet, de mégsem nevezhető naivnak, hiszen tisztában van a helyzettel, nem álltatja magát. Ezzel szemben van egy olyan jelenet, ahol a naivitás hülyeséggel párosul – már elnézést a kifejezésért – és ennek súlyos következményei lesznek.

Felmerül annak a kérdése is, hogy vajon a totális félelem elvezethet-e az őrülethez? Érhet-e akkora rettegés bennünket, hogy elveszítsük józan ítélőképességünket?

Megjelenik a regényben az elátkozott szerelmesek motívuma, akiknek az élete már a „játék” megkezdésének legelső percében megpecsételődik, és nem okoz meglepetést az ő sorsuk. Az író fejezetekkel később egyfajta görbe tükröt tart az olvasók elé egy másik szereplőpáros által és kifigurázza az első oldalakon bemutatott eszményi szerelmet. Mert egy diktatórikus világban a szerelem sem lehet idilli, maga a megtestesült ártatlanság.

Mint minden utópisztikus vonalat képviselő könyvben, itt is a megkérdőjeleződik a Vezér alakja és akarva-akaratlanul is feltesszük magunknak a kérdést, hogy vajon tényleg létezik, vagy csak egy kitalált személy, akire a nép figyelme irányul, miközben mások mozgatják a szálakat a háttérben?

A Nagy Kelet-ázsiai Köztársaságról – itt játszódik a regény – a legtöbbet a gyereke által tudunk meg, ők adhatnak némi támpontot arról, hogyan működik az ország, milyen a társadalmi, gazdasági politikai berendezkedése. Ezek a vélemények azonban szubjektívek, sem cáfolatot, sem megerősítést nem kapunk az információk valósságát illetően.

A Battle Royale lehetne egy olyan könyv is, aminek letétele után az olvasó legszívesebben felvágná az ereit vagy sikítva rohanna ki a világból, de a drámai cselekményt jól ellensúlyozza Takami Kósun azzal, hogy bár fekete humort, de humort visz a regényébe, ezáltal élettel tölti meg. Három perc néma röhögőgörcsöt engedélyeztem magamnak annál a jelenetnél, amikor az egyik srác kifejti, hogy természetes dolog, ha az ember mindenre felkészül egy osztálykirándulás előtt. Na, de amikor azt ecseteli, hogy a véres viadal megkezdése után mégis miért tartotta meg az óvszereket… Nem lehet nem mosolyogni rajta.

Két alapvető zavaró tényezőt emelnék ki – szerintem nem is találtam többet –, ami kicsit levont az amúgy remek könyv olvasási élményéből. Az egyik, ami véleményem szerint szerkesztési hiba, hogy az egyes bekezdések nem voltak beljebb kezdve, tehát nem voltak tagolva a fejezetek. A másik viszont vagy fordítási hiba – ne feledjük, hogy egy japán regényről van szó – vagy pedig az író „lazasága”, hogy néha elfelejtette jelezni nekünk az alanyváltásokat. Az egyik pillanatban még XY-ról van szó, aztán áttértünk ZQ-ra, majd hirtelen vissza XY-ra. Ez nem is lenne baj, csakhogy nincsen jelölve, hogy már nem ZQ-ról van szó.

Mindezen hibákat persze csak azért írtam le, mert még a végén elfogultnak fognak titulálni, pedig most nem voltam az. Egyszerűen egy remek regényről nem lehet rosszat mondani, hacsak nem ennyit, és ez egy remek regény volt.

Sok gondolatot ültetett el a fejemben, sok dolgot értékeltem át azáltal, hogy elolvastam és bár nem fogom havonta egyszer lekapni a polcomról és átnyálazni, de félévente-évente mindenképpen szakítani fogok rá időt, hogy újra forgassam.

A gyenge idegzetűeknek nem feltétlenül ajánlanám, de rajtuk kívül mindenkinek érdemes lenne legalább egyszer a kezébe vennie a művet. Főleg a mostani időszakban, így suli előtt, mert ahogyan az alcím is mondja: „van rosszabb az iskolánál…”