Karen Marie Moning – Tündérkrónikák

Vannak azok a sorozatok, amik elolvasása után az ember még pár óráig keresi a szavakat, majd rájön, hogy egyszerűen nem lehet mit mondani. Képtelenség egyetlen értelmes mondatot is összehozni, mivel az összes apró kis hely az agyban, ami információtárolásra szolgál, mind túltöltődött, leterhelt és a homlokra ki lehetne ragasztani a „System error” táblácskát.

Ez az állapot lépett fel nálam is Karen Marie Moning Tündérkrónikák sorozatának letétele után. Mert ez az öt rész úgy össze volt rakva, hogy nagyítóval keresve sem tudtam benne hibát találni és olyan szinten forgatta fel egyik pillanatról a másikra az írónő az eseményeket, ami képes volt megrengetni az egész, addig felépített teóriáimat.

Megpróbálok minél kevesebb spoilert elszórni a cikkben, ahol mégis kénytelen leszek ehhez az eszközhöz nyúlni, ott… Nem, nem spoilerezem, majd valahogyan megoldom.

A történet felütése már sok izgalmat rejteget magában. MacKayla Lane nővérét brutális módon meggyilkolják Dublinban, de előtte még hagy egy igen érthetetlennek tűnő üzenetet húga mobilján. Mac, azt izgága, déli lány útnak indul, hogy kiderítse, ki volt az, aki elől Alina menekült és mi történhetett vele a halálát megelőzően. Dublinba érve egy sor furcsábbnál furcsább dologgal találkozik, többek között a titokzatos Jericho Barronsszel, aki bevezeti őt egy teljesen más, félelmetes lényekkel teli világba, ahol nem tudni, ki barát és ki ellenség. És talán Mac sem az az egyszerű lány, akinek eddig hitte magát.

Már a sorozat címe is utal arra, hogy itt bizony természetfeletti dolgokkal fogunk találkozni, de ha azt hisszük, hogy kedves kis tündérkék teljesítik majd a főhősök három kívánságát és cuki kis szárnyukkal repdesnek az égen, akkor nagyon nagy tévedésben vagyunk. Ezek itt kőkeményen magukat magasabb fajnak tekintő lények, vagy rosszfiúk, és nem hogy egy kívánságot nem teljesítenek, de ha úgy szottyan kedvük, akkor az emberek szabad akaratát is elveszik. Persze vannak még itt más fajok is, mint például sidhe-látók, druidák, vámpírnak kinéző pszichopaták és a többi. Na meg persze ott a kérdés, ami sem engem, sem pedig főhősnőnket nem hagyta nyugodni: vajon Barrons melyik csapatban játszik? Mert hogy nem – egészen – ember, az már az első színre lépésénél feltűnik.

A cselekmény tényleg eléggé összetett; egyesével lépnek elő a szereplők, akik a Sinsar Dubh-t (egy ősi könyv, ami hatalmas erővel bír, maradjunk egyelőre ennyiben) keresik, de mindegyiküket más motiválja. Van, aki látszólag nyílt lapokkal játszik, van, aki meghúzódik a sötétben és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy megragadhassa a lehetőséget és ott van morcos házigazdánk, akinek egyszerűen csak kell a könyv és kész. (Lelkes könyvgyűjtő, mondja ő… Aham, na persze…) Az eseményszálak néha úgy tűntek, hogy teljesen széthúznak, hogy aztán szépen összefussanak és kiadják a teljes képet.

A karakterek egyedire vannak megalkotva és mindegyikükben ott a lehetőség arra, hogy komoly változásokon menjenek keresztül. A személyiségfejlődés magasfokát maga Mac produkálja, aki a kedves, szőke, apuci kedvence lányból kőkemény, nem kevés gyilkos hajlammal megáldott vadászkopóvá válik, és még a haját is befesti feketére. Eltűnnek a rózsaszín ruhák, a gondosan ápolt külső, helyette kapunk bőrszerkót, fegyvereket és lepattogzott körömlakkot. (Jujjj!)

Aztán ott van Jericho Z. Barrons. Egy ötemeletes könyves- és régiségbolt tulajdonosa, a garázsában lévő autógyűjtemény magáért beszél (van ott Lamborghini, Viper, Hummer, Porsche, Ferrari, hogy csak néhányat emeljek ki), baszk és pikt felmenőktől származik, egymaga betölti a teret, olyan kisugárzása van és kész Armani-reklám megjelenés maga a pasi. A múltjáról nem tudunk semmit, olyan halkan közlekedik, hogy még Kerberoszt is simán kijátszaná és mindenki fél tőle, mert van az a nézése, ami után az következik, hogy nemes egyszerűséggel átvágja a torkát valakinek. Mégis van benne valami, ami sem a női olvasókat, sem Macet nem hagyja nyugodni. Egy szóval a lányos apák rémálmának megtestesülése a fickó.

V’lane. Faji besorolása szerint halált hozó szextündér, aki nem mellesleg a királyi udvar egyik hercege. Sok szempontból olyan, mint Barrons: arrogáns, öntelt és titkolózik, valamint neki is szüksége van Mac segítségére ahhoz, hogy megszerezze a Sinsar Dubh-t, mégis ő megpróbál felülemelkedni magán – már ha ez lehetséges – és egyenrangú félként kezelni a lányt. Mivel azonban tündér, így nem lehetünk biztosak a szándékaiban.

Mackel együtt csöppenünk bele a tündérektől hemzsegő Dublin forgatagába, így már egy komplett dráma kellős közepére kerülünk és a múltbéli eseményekről csak fokozatosan, különböző információforrásokból értesülünk. Aztán szép lassan rá kell jönnie, hogy senkiben sem bízhat, ha az élete forog kockán.

Moningnak több szempontból sem volt könnyű dolga a regények megírásakor, ezek közül most hármat fejtenék ki. Az első buktató a karaktereknél lehetett volna, ha az írónő nem vigyáz velük. Annyi domináns, saját történetet érdemlő szereplő van ebben a regényciklusban, akik könnyen elnyomhatták volna egymást, hogy két kezemen sem tudnám őket megszámolni. (Írói túlzás, nem kell komolyan venni.) Mégis sikerült úgy „játszatnia” őket, hogy az egyik rovására sem ment, és megfelelő teret biztosított számukra a kibontakozáshoz. A legjobb példa erre a férfi főszereplők esete. Barrons és V’lane csak minimális szinten érintkezik egymással, mert amikor Jericho megjelenik a színen, V’lane eltűnik. Ennek oka a két szereplő között feszülő több éves (?) harag, gyűlölet, utálat vagy valami ennél is mélyebb ellenszenv, ami majd kiderül az egyik könyvben.

A második hibát akkor követte volna el az írónő, ha minden, a szereplők által adott információt megoszt az olvasókkal. Tény, hogy ez egy nagy ciklus, így sokkal többet megmutathat Moning a karaktereiből és az általa felépített világból, mintha csak egy trilógiában írta volna meg az egészet. Azonban nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy van egy maximum limit, amit ha átlépett volna, akkor az már a „túl sok” kategóriába esik bele. Moning feszegeti ugyan a határokat, de nem lépi át azokat, ennek következtében pedig maradnak megválaszolatlan kérdések az utolsó könyv befejezése után. Dühítő, bosszantó, lehet szeretni, nem szeretni, de ez van. Viszont van lehetőség folytatásra. (Halk megjegyzés: jön a folytatás egy kicsit más szereplő szemszögéből.)

A harmadik potenciális buktató az írónő által megálmodott világban lehetett volna. Urban fantasy lévén a történet a mai Dublinban játszódik, ebbe kellett beleépítenie az egész tündérvilágot, plusz más dimenziókat is. Mindenki tisztában van azzal, hogy mi történik, ha sok dolgot pakolunk egy helyre. Moning a zsúfoltságot úgy kerülte el, hogy a világokat különböző síkokba helyezte, húzott közöttük egy határvonalat, amit csak különleges tükrökkel lehet átlépni. Cseles és nagyon kreatív. Le a kalappal előtte.

Még pár gondolat, aztán összegzek egyet és ajánlásra bocsátom a sorozatot. Imádtam a Mac és Jericho közötti verbális és nonverbális párbeszédeket, valamint azt, ahogyan hirtelen átváltanak magázódásból tegeződésbe, majd vissza. Az ő személyiségükből adódó különbségek rengeteg poénnak adtak alapot és rendesen odamondják a másiknak a frankót. Valamint az sem elhanyagolható, hogy az utolsó pillanatig nem lehet tudni, vajon a kettejük között feszülő pluszból adódóan összejönnek-e vagy sem. Mert ott van a szikra és kerülgetik egymást, de semmi sem biztos.

Az ötödik könyv utolsó száz oldalán többet káromkodtam, mint egész eddig pályafutásom során és csak azon csodálkozom, hogy a körömrágásra nem szoktam rá ennyi feszültség mellett.

Osztunk, szorzunk, összeadunk és kivonunk, majd megkapjuk az eredményt, hogy ez egy nagyon jól megkreált sorozat, ami az én várakozásaimat magasan felülmúlta.

Ajánlani tudom mindenkinek, mert tényleg megéri az olvasást – nem is egyszer. A lányos apukáktól pedig kérdezném, hogy melyik „jelölt” hajlandó kifesteni a begipszelt karú lányuk körmeit Jéghercegnő Pír színűre? Ugye, hogy ugye?

Richelle Mead – A szukkubusz dala

 Az urban fantasykban az a szép, hogy hatalmas mozgásteret adnak az íróknak, így korlátlanul kiélhetik vágyaikat egy-egy regény megírásakor. Nem volt ez másképpen Richelle Mead esetében sem. Az írónő harmadik regényfolyamának nyitókötete csak most jutott el hazánkba – odakint már bőven túlvannak a hatrészes ciklus utolsó kötetén is – és ezzel a művével nemcsak az eddigi rajongóit célozta meg, hanem az idősebb korosztály számára is kínált olvasnivalót.

Az írónő a Vámpírakadémia és a Vérvonalak ciklusok után most egy felnőtteknek vagy a mostanában divatosnak számító YA kategóriába tartozó személyeknek készített regényét olvastam el, és meg kell mondjam,  nekem talán jobban is tetszett, mint a fent említett regények.

Már maga a fülszöveg is kecsegtető: van egy megszelídített szukkubuszunk, Georgina Kincaid, aki könyvesbolti eladóként éli életét Seattle-ben. Legjobb haverja két vámpír és egy kisördög, „alvilági” főnöke pedig egy démon, aki egy angyallal lóg. Csodás természetfeletti mix, hozzáadott adalékanyag nélkül. Az egyhangúságot azonban valakinek vagy valaminek mindig meg kell törnie, az olvasó és a karakterek lelke – már akinek van, és nem adta oda egy kósza numeráért – szinte már szomjazza a bonyodalmat, így csapjunk az egészhez egy sorozatgyilkosságot és még két srácot, akik felborítják főhősnőnk életét és hormonháztartását. Ez az alapkoncepciója a Georgina Kincaid-sorozatnak és beválik.

Amiben újdonságot tud hozni a szokványos könyviparban ez a sorozat, az az, hogy egy eddig nem annyira ismert mitológiai lényt állít a középpontba, a szukkubuszt. A szukkubuszok az inkubuszok női megfelelői, akik a szexuális aktus közben csapolják le áldozatuk energiáit, így töltekezve fel saját készleteiket.

Az események peregnek, nem ül le a sztori egy pillanatra sem, és jól van felépítve maga a cselekmény. A halhatatlanság és a természetfeletti téma rengeteg humorforrást szolgáltatott az írónőnek, aki ki is használt minden magas labdát és ennek köszönhetően bravúrosan osztják egymást a karakterek. Az E/1 elbeszélés is alapját képezi a csattanóknak, Georgie szarkasztikus énje néha-néha előbukkan, hogy pár kellemes percet szerezzen az olvasóknak.

A borítót illik dicsérnem. Nagyon örülök neki, hogy az Agave Kiadó úgy döntött, nem az első borítótervvel küldi piacra a könyvet – tudni kell azt is, hogy elég méltatlan fogadtatása volt az első borítónak a rajongók oldaláról, így az Agave úgy döntött, pár héttel a kiadás előtt lecseréli azt, és erről ki is kérte a potenciális olvasók véleményét, akik a végleges „csomagolást” már szimpatikusnak találták.

Kifejezetten tetszett még az, ahogyan a főszereplő múltja megjelent a regényben. Sokszor azt tapasztalom egy-egy könyv olvasásakor, hogy az író nem tudja elmondatni a szereplőivel a háttértörténetüket máshogyan, mint hogy leülteti őket egy idegennel – vagy esetleg más szituációba helyezi őket – és egyben borítja a nyakába, ezáltal a mi nyakunkba is az információkat. Itt viszont más a helyzet, ugyanis Georgina néhány deja vu érzés következtében tárja fel előttünk apránként előző életét, így van időnk feldolgozni az adatokat.

Mead ebben a regényben közelebb engedte magához az olvasóit, és Seth által feltárja előttük az író lét rejtelmeit, ami néha nem is annyira irigylésre méltó, mint sokan gondolnánk.

A tizennyolcas karika vagy a most divatos felnőtt tartalom jelzés megállná a helyét a könyv hátulján, de az valahogyan lemaradt. Tény azonban, hogy ne annyira durva dolgokra gondoljunk, mint például egy Nalini könyv kapcsán, de erkölcsi tanító célzattal nem adnám oda ezt a könyvet egy tizennégy-tizenöt évesnek.

Fogyasztása kötelező minden Mead-fanatikusnak, ajánlott olvasmány pedig azok számára, akik szeretik, ha egy regényben keveredik a mitológia és a modern kor minden vívmánya, valamint azoknak, akik egy könnyed, szórakoztató, lebilincselő olvasmányt keresnek.