Karen Marie Moning – Tündérkrónikák

Vannak azok a sorozatok, amik elolvasása után az ember még pár óráig keresi a szavakat, majd rájön, hogy egyszerűen nem lehet mit mondani. Képtelenség egyetlen értelmes mondatot is összehozni, mivel az összes apró kis hely az agyban, ami információtárolásra szolgál, mind túltöltődött, leterhelt és a homlokra ki lehetne ragasztani a „System error” táblácskát.

Ez az állapot lépett fel nálam is Karen Marie Moning Tündérkrónikák sorozatának letétele után. Mert ez az öt rész úgy össze volt rakva, hogy nagyítóval keresve sem tudtam benne hibát találni és olyan szinten forgatta fel egyik pillanatról a másikra az írónő az eseményeket, ami képes volt megrengetni az egész, addig felépített teóriáimat.

Megpróbálok minél kevesebb spoilert elszórni a cikkben, ahol mégis kénytelen leszek ehhez az eszközhöz nyúlni, ott… Nem, nem spoilerezem, majd valahogyan megoldom.

A történet felütése már sok izgalmat rejteget magában. MacKayla Lane nővérét brutális módon meggyilkolják Dublinban, de előtte még hagy egy igen érthetetlennek tűnő üzenetet húga mobilján. Mac, azt izgága, déli lány útnak indul, hogy kiderítse, ki volt az, aki elől Alina menekült és mi történhetett vele a halálát megelőzően. Dublinba érve egy sor furcsábbnál furcsább dologgal találkozik, többek között a titokzatos Jericho Barronsszel, aki bevezeti őt egy teljesen más, félelmetes lényekkel teli világba, ahol nem tudni, ki barát és ki ellenség. És talán Mac sem az az egyszerű lány, akinek eddig hitte magát.

Már a sorozat címe is utal arra, hogy itt bizony természetfeletti dolgokkal fogunk találkozni, de ha azt hisszük, hogy kedves kis tündérkék teljesítik majd a főhősök három kívánságát és cuki kis szárnyukkal repdesnek az égen, akkor nagyon nagy tévedésben vagyunk. Ezek itt kőkeményen magukat magasabb fajnak tekintő lények, vagy rosszfiúk, és nem hogy egy kívánságot nem teljesítenek, de ha úgy szottyan kedvük, akkor az emberek szabad akaratát is elveszik. Persze vannak még itt más fajok is, mint például sidhe-látók, druidák, vámpírnak kinéző pszichopaták és a többi. Na meg persze ott a kérdés, ami sem engem, sem pedig főhősnőnket nem hagyta nyugodni: vajon Barrons melyik csapatban játszik? Mert hogy nem – egészen – ember, az már az első színre lépésénél feltűnik.

A cselekmény tényleg eléggé összetett; egyesével lépnek elő a szereplők, akik a Sinsar Dubh-t (egy ősi könyv, ami hatalmas erővel bír, maradjunk egyelőre ennyiben) keresik, de mindegyiküket más motiválja. Van, aki látszólag nyílt lapokkal játszik, van, aki meghúzódik a sötétben és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy megragadhassa a lehetőséget és ott van morcos házigazdánk, akinek egyszerűen csak kell a könyv és kész. (Lelkes könyvgyűjtő, mondja ő… Aham, na persze…) Az eseményszálak néha úgy tűntek, hogy teljesen széthúznak, hogy aztán szépen összefussanak és kiadják a teljes képet.

A karakterek egyedire vannak megalkotva és mindegyikükben ott a lehetőség arra, hogy komoly változásokon menjenek keresztül. A személyiségfejlődés magasfokát maga Mac produkálja, aki a kedves, szőke, apuci kedvence lányból kőkemény, nem kevés gyilkos hajlammal megáldott vadászkopóvá válik, és még a haját is befesti feketére. Eltűnnek a rózsaszín ruhák, a gondosan ápolt külső, helyette kapunk bőrszerkót, fegyvereket és lepattogzott körömlakkot. (Jujjj!)

Aztán ott van Jericho Z. Barrons. Egy ötemeletes könyves- és régiségbolt tulajdonosa, a garázsában lévő autógyűjtemény magáért beszél (van ott Lamborghini, Viper, Hummer, Porsche, Ferrari, hogy csak néhányat emeljek ki), baszk és pikt felmenőktől származik, egymaga betölti a teret, olyan kisugárzása van és kész Armani-reklám megjelenés maga a pasi. A múltjáról nem tudunk semmit, olyan halkan közlekedik, hogy még Kerberoszt is simán kijátszaná és mindenki fél tőle, mert van az a nézése, ami után az következik, hogy nemes egyszerűséggel átvágja a torkát valakinek. Mégis van benne valami, ami sem a női olvasókat, sem Macet nem hagyja nyugodni. Egy szóval a lányos apák rémálmának megtestesülése a fickó.

V’lane. Faji besorolása szerint halált hozó szextündér, aki nem mellesleg a királyi udvar egyik hercege. Sok szempontból olyan, mint Barrons: arrogáns, öntelt és titkolózik, valamint neki is szüksége van Mac segítségére ahhoz, hogy megszerezze a Sinsar Dubh-t, mégis ő megpróbál felülemelkedni magán – már ha ez lehetséges – és egyenrangú félként kezelni a lányt. Mivel azonban tündér, így nem lehetünk biztosak a szándékaiban.

Mackel együtt csöppenünk bele a tündérektől hemzsegő Dublin forgatagába, így már egy komplett dráma kellős közepére kerülünk és a múltbéli eseményekről csak fokozatosan, különböző információforrásokból értesülünk. Aztán szép lassan rá kell jönnie, hogy senkiben sem bízhat, ha az élete forog kockán.

Moningnak több szempontból sem volt könnyű dolga a regények megírásakor, ezek közül most hármat fejtenék ki. Az első buktató a karaktereknél lehetett volna, ha az írónő nem vigyáz velük. Annyi domináns, saját történetet érdemlő szereplő van ebben a regényciklusban, akik könnyen elnyomhatták volna egymást, hogy két kezemen sem tudnám őket megszámolni. (Írói túlzás, nem kell komolyan venni.) Mégis sikerült úgy „játszatnia” őket, hogy az egyik rovására sem ment, és megfelelő teret biztosított számukra a kibontakozáshoz. A legjobb példa erre a férfi főszereplők esete. Barrons és V’lane csak minimális szinten érintkezik egymással, mert amikor Jericho megjelenik a színen, V’lane eltűnik. Ennek oka a két szereplő között feszülő több éves (?) harag, gyűlölet, utálat vagy valami ennél is mélyebb ellenszenv, ami majd kiderül az egyik könyvben.

A második hibát akkor követte volna el az írónő, ha minden, a szereplők által adott információt megoszt az olvasókkal. Tény, hogy ez egy nagy ciklus, így sokkal többet megmutathat Moning a karaktereiből és az általa felépített világból, mintha csak egy trilógiában írta volna meg az egészet. Azonban nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy van egy maximum limit, amit ha átlépett volna, akkor az már a „túl sok” kategóriába esik bele. Moning feszegeti ugyan a határokat, de nem lépi át azokat, ennek következtében pedig maradnak megválaszolatlan kérdések az utolsó könyv befejezése után. Dühítő, bosszantó, lehet szeretni, nem szeretni, de ez van. Viszont van lehetőség folytatásra. (Halk megjegyzés: jön a folytatás egy kicsit más szereplő szemszögéből.)

A harmadik potenciális buktató az írónő által megálmodott világban lehetett volna. Urban fantasy lévén a történet a mai Dublinban játszódik, ebbe kellett beleépítenie az egész tündérvilágot, plusz más dimenziókat is. Mindenki tisztában van azzal, hogy mi történik, ha sok dolgot pakolunk egy helyre. Moning a zsúfoltságot úgy kerülte el, hogy a világokat különböző síkokba helyezte, húzott közöttük egy határvonalat, amit csak különleges tükrökkel lehet átlépni. Cseles és nagyon kreatív. Le a kalappal előtte.

Még pár gondolat, aztán összegzek egyet és ajánlásra bocsátom a sorozatot. Imádtam a Mac és Jericho közötti verbális és nonverbális párbeszédeket, valamint azt, ahogyan hirtelen átváltanak magázódásból tegeződésbe, majd vissza. Az ő személyiségükből adódó különbségek rengeteg poénnak adtak alapot és rendesen odamondják a másiknak a frankót. Valamint az sem elhanyagolható, hogy az utolsó pillanatig nem lehet tudni, vajon a kettejük között feszülő pluszból adódóan összejönnek-e vagy sem. Mert ott van a szikra és kerülgetik egymást, de semmi sem biztos.

Az ötödik könyv utolsó száz oldalán többet káromkodtam, mint egész eddig pályafutásom során és csak azon csodálkozom, hogy a körömrágásra nem szoktam rá ennyi feszültség mellett.

Osztunk, szorzunk, összeadunk és kivonunk, majd megkapjuk az eredményt, hogy ez egy nagyon jól megkreált sorozat, ami az én várakozásaimat magasan felülmúlta.

Ajánlani tudom mindenkinek, mert tényleg megéri az olvasást – nem is egyszer. A lányos apukáktól pedig kérdezném, hogy melyik „jelölt” hajlandó kifesteni a begipszelt karú lányuk körmeit Jéghercegnő Pír színűre? Ugye, hogy ugye?