Jennifer L. Armentrout - Vérből és hamuból

A 2022-es évnek nagyon nagy elvárásokkal álltam neki, már ami a könyveket illeti. Rengeteg olyan regény megjelenésére várok, amik már egy ideje a listámon vannak, de angolul nem mertem nekivágni az olvasásuknak, mert mégis csak a saját anyanyelvemen szeretem kipörgetni ezeket a történeteket. Az egyik ilyen volt Jennifer L. Armentrout From Blood and Ash című kötete. 

Nagyon magas volt a léc, amit ennek a sztorinak meg kellett ugrania, ugyanis TikTokon, goodreads-en és tulajdonképpen mindenhol agyon dicsérték az írónőt. (Én meg soha életemben nem ugráltam még olyan gyorsan át spoileres tartalmakat, mint ebben az időszakban.) Március 31-én pedig meg is jelent a könyv magyarul, 5-én meghozta a futár és két és fél nap alatt el is olvastam a maga 688 oldalas terjedelmében.

Most pedig itt ülök, és azon gondolkodom, hogy egy több mint két évtizede a pályán lévő írónő miért csak 2020-ban jutott el odáig, hogy kihozza az első high fantasy kötetét? Miért kellett 20 évet várnunk a Vérből és hamuból megszületésére? (Plusz két évet a magyar fordításra, de az már nem oszt, nem szoroz.) A válasz pedig az lehet, hogy ha előbb kezd bele ebbe a regénybe, akkor nem lett volna ennyire badass. Mert ez a sztori minden volt, csak az nem, amire számítottam. És ezt jó értelemben mondom. Hogy megértsük ezt a kijelentésemet, ahhoz tudni kell, hogy nem ez volt az első regény, amit Armentrout tollából (vagy klaviatúrájából) olvastam.

Először ott voltak a Luxen könyvek. Ha emlékezetem nem csal, az első kötetet kétszer is olvastam: egyszer, amikor megjelent a könyv, másodszor pedig múlt évben, hogy a teljes regényfolyamot kipörgessem. Ezekkel a könyvekkel kapcsolatban mindig az volt az érzésem, hogy a Twilight okozta őrületet akarta meglovagolni az írónő. Lehet, hogy csak a koromból adódik, de én nem tudtam annyira lelkesedni a Black-tesókért, mint esetleg mások. Pedig megvan az a rossz szokásom, hogy úgy esek bele fikciós karakterekbe, mint vak ló a gödörbe. 

Másodjára a Komor elemek sorozata jött velem szembe és ebben viszont kellemesen csalódtam. Szórakoztatott, kikapcsolt és persze húzta az agyamat, hogy vajon ki mellett köt ki a főszereplőnő? Nem árult zsákbamacskát a szerző, hozta a kötelezőket, de még mindig volt bennem egy olyan érzés, hogy jó, jó, DE…

És ez a nagybetűs de a From Blood and Ash! Így kell megírni egy tisztességes fantasy regényt. Hihetetlen, mennyi mindenre képesek az írók, ha nem a tinédzser korosztálynak akarnak könyveket szállítani, hanem a fiatal felnőtteknek. Nem köti meg a kezüket semmi és szárnyalhat a fantáziájuk. A címben említett írónőnek pedig olyan fantáziája van, amiért lehet (biztos!), hogy a fél karomat is odaadnám. Hogy van-e bármilyen hibája a Vérből és hamuból kötetnek? Biztos, hogy van, hiszen tökéletes könyvet szinte lehetetlen írni, és megpróbálok valamit én is találni, mire a kritikám végére érek, de nem ígérhetek semmit sem. Viszont vegyük sorra, hogy szerintem miért lesz ez a könyvsorozat az, amit emlegetnek majd, ha Jennifer neve feljön egy beszélgetésben.

A történet szerint adva van a Kiválasztott, a Szűz, akit hét lakat alatt őriznek egy ősi királyság egyik tornyában és várja a Felemelkedésének időpontját. Ettől a pillanattól függ a királyság jövője, így természetes, hogy szó szerint rejtegetik őt az emberek elől. A valóságban viszont ott van Poppy, a tizennyolc éves fiatal nő, aki egy kényelmes kalitkában éli az életét már hat éves kora óta és kis túlzással tulajdonképpen a levegővételen kívül minden tiltott neki: nem fedheti fel az arcát, nem beszélgethet másokkal, nem élheti az életét, mint azt egy normális nőtől várná az ember. Nem meglepő, hogy Poppy sem viseli túl jól ezeket a megkötéseket és minden csak még nehezebb lesz számára, amikor megjelenik a képben Hawke, meg az ő gödröcskéi, hogy felesküdjön a lány védelmére, mint a királyi testőrség tagja. Ha pedig ez nem lenne elég, akkor a város falain túl olyan szörnyek ólálkodnak, akiket egy istenek által megátkozott királyság lakói hoztak létre bosszúból, hogy Poppy otthonára törjenek. De vajon a szörnyetegek tényleg csak a Magaslaton túl léteznek vagy már közelebb lopóztak a ködben?

Az Armentrout által megkreált világ bennem olyan érzetet keltett, mintha az emberiség valami nagy csapásnak köszönhetően visszasüllyedt volna a középkori állapotok közé: áram van, de a közlekedés alapvető formája lóháton történik. Ezt a feudális rendszert tovább erősíti a szigorú vallási beállítottság is: minden eleve elrendeltetett az istenek által, a gyermekeket születési sorrendben az istenek szolgálatára készítik fel. A legnagyobb megtiszteltetés pedig az, ha a család másodszülött gyermeke felemelkedhet, mert megpillanthatja az isteneket a Felemelkedés során, és az istenek az áldozataikért cserébe tulajdonképpen halhatatlanná teszik őt a saját képmásukra. A könyv olyan fajsúlyos témákat feszeget ezáltal, mint a vallási fanatizmus és a hitbuzgóság határai, a testi és lelki fenyítés vagy éppen a “romlott” szexualitáshoz való hozzáállás. A világfelépítés szerintem remekül sikerült és az írónő végig érzékeltetni tudta velünk, hogy ez bizony nem a 21. század Teslákkal, felhőkarcolókkal és internettel megspékelve. Kíváncsi leszek, hogyan bontakozik ki ez a világ, ahogyan elhagyjuk majd Solis Királyságának egy részét, Masadoniát és feltárul előttünk a ködön túli terület a saját isteneivel, szokásaival, történelmével.

Szeretem az erős, de nem túlságosan túltolt női karaktereket a könyvekben. A regényeken végigvergődő és más segítségére szoruló főhősöktől mindig kiráz a hideg, viszont az sem jó, ha egy nő már-már annyira dominál, hogy technikailag csak az ajtót nem kapja le a helyéről, hogy azzal verjen el mindenkit. Poppy karaktere ilyen szempontból az arany középúton helyezkedik el: vannak dolgok, amikben korlátolt és szinte már esetlen, más szempontból viszont egy felnőtt nő, aki képes megvédeni magát. Félig a tinédzserkor és félig a felnőttkor határán van és olyan problémákkal is szembe kell néznie, amin minden magunkfajta halandó keresztülment. Gondolok is a szexualitás felfedezésére vagy a saját magunk által meghatározott helyre a világban és ennek keresésére. Izgalmas lesz látni, hogyan fejlődik a karaktere és a személyisége a következő kötetekben. Egy ilyen kaliberű főhősnő mellé nagyon nehéz megfelelő ellenpólust találni, hiszen a két karakter “összetűzése” nem minden esetben lendíti előre a történetet és akár le is ültetheti az egész sztorit, ha karakteresebb a főhős, mint a női főszereplő. Ezzel pedig el is érkeztünk Hawke Flynnhez.

Hawke.

Két szó jut most eszembe hirtelen róla: késleltetett kielégülés. És nem, nem olyan értelemben, ahogyan azt a piszkos fantáziájú olvasó gondolná. A főszereplővel ugyanis már a 30. oldalon megismerkedünk, hogy utána 150 (SZÁZÖTVEN!) oldalt kelljen várni, mire újra felbukkan személyesen. Ez pedig a nagy belépője után olyan, mintha az ember fogát húznák ki: elemi erővel hat az elején, aztán utána már csak a sajgás marad addig a pillanatig, amíg ki nem megy az érzéstelenítő és bumm, visszatér és ránk rúgja az ajtót gödröcskével az arcán. Minden megvan benne, ami ahhoz kell, hogy Poppy a Hawke-hiányos oldalakon is rajta agyaljon, ezáltal az írónő persze a mi agyunkat is húzza, nem csak Poppyét. Tökéletesen működik közöttük a kémia mind fizikai, mind érzelmi szinten. Imádtam olvasni a kettejük között zajló szópárbajokat, sehol nem éreztem erőltetettnek a poénokat vagy a reakcióikat. Hawke az érettebb, a tapasztaltabb fél, viszont nem akarja keretek közé szorítani a főhősnőt, sőt! Beáll Poppy mellé arra az útra, amin már régóta elindult, de még ő maga sem tudott róla és támogatja őt. Nálam határozottan bekerült a TOP 5 kitalált férfi karakterek közé Rhysand és Rowan mellé (köszi Sarah J. Maas, a te munkásságodról is érkezik majd bőven kritika!) És ha még mindig nem győztelek meg ennyivel arról, hogy olvasd el ezt a könyvet, akkor itt egy kép Flynn testőrről. Plusz hagyok egy-két percet, hogy magához térjen a kedves olvasó.

A mellékszereplőkről is ejtsünk pár mondatot a teljesség igénye nélkül. Vikter és Tawny: mindketten szerethető karakterek lettek, üde színfoltot jelentettek mindig, akárhányszor megjelentek a színen. A hercegnő karaktere éppen annyira elhanyagolható volt, mint amennyire a szerepe az első részben, de van egy olyan érzésem, hogy ez nem mindig fog így maradni. És ezt a sejtésemet Kieranra is kiterjesztem, mivel Poppy és közte is remekül működik a dinamika és az adok-kapok, így ezt a ziccert kár lenne kihagyni. 

Történet szempontjából egy teljesen jól követhető sztorit olvashatunk Poppy szemszögéből megírva, ennek köszönhetően pedig ugyanúgy jutunk hozzá az információkhoz, ahogyan ő is, így sokkal személyesebbnek érezhetjük a könyvben leírtakat. Vannak kiemelkedőbb momentumai a regénynek, viszont egy pillanatig sem volt meg az az érzésem, hogy unatkoznék mondjuk a főhősnő belső vívódásai közben. Nincs logikai bukfenc, helyette kapunk plot twistet, de még milyeneket! 

Külön öröm, hogy a Könyvmolyképző Kiadó megtartotta az amerikai borítót, mert szerintem meseszép és letisztult külsőt kölcsönöz a Rácz Kata fordításában polcokra kerülő regénynek.

Teljes szívemből tudom ajánlani ezt a regényt mindenkinek, aki már olvasott Armentrouttól könyvet, de valami másra vágyik az írónőtől és azoknak, akik már hallottak Jenniferről, de még nem mertek nekikezdeni egy könyvének sem. Meg úgy körülbelül mindenkinek, aki szereti az izgalmas high fantasykat. 

Én pedig most olyat teszek, ami eddig még soha nem fordult elő velem. Nekiállok sorozat második kötetének angolul, mert nem fogok tudni még egy évet várni a magyar fordításra, hogy majd azt is pár nap alatt kivégezzem és magamba roskadva üljek a befejezés után azt gondolva: I have no idea what to do with my life.

Karen Marie Moning – Tündérkrónikák

Vannak azok a sorozatok, amik elolvasása után az ember még pár óráig keresi a szavakat, majd rájön, hogy egyszerűen nem lehet mit mondani. Képtelenség egyetlen értelmes mondatot is összehozni, mivel az összes apró kis hely az agyban, ami információtárolásra szolgál, mind túltöltődött, leterhelt és a homlokra ki lehetne ragasztani a „System error” táblácskát.

Ez az állapot lépett fel nálam is Karen Marie Moning Tündérkrónikák sorozatának letétele után. Mert ez az öt rész úgy össze volt rakva, hogy nagyítóval keresve sem tudtam benne hibát találni és olyan szinten forgatta fel egyik pillanatról a másikra az írónő az eseményeket, ami képes volt megrengetni az egész, addig felépített teóriáimat.

Megpróbálok minél kevesebb spoilert elszórni a cikkben, ahol mégis kénytelen leszek ehhez az eszközhöz nyúlni, ott… Nem, nem spoilerezem, majd valahogyan megoldom.

A történet felütése már sok izgalmat rejteget magában. MacKayla Lane nővérét brutális módon meggyilkolják Dublinban, de előtte még hagy egy igen érthetetlennek tűnő üzenetet húga mobilján. Mac, azt izgága, déli lány útnak indul, hogy kiderítse, ki volt az, aki elől Alina menekült és mi történhetett vele a halálát megelőzően. Dublinba érve egy sor furcsábbnál furcsább dologgal találkozik, többek között a titokzatos Jericho Barronsszel, aki bevezeti őt egy teljesen más, félelmetes lényekkel teli világba, ahol nem tudni, ki barát és ki ellenség. És talán Mac sem az az egyszerű lány, akinek eddig hitte magát.

Már a sorozat címe is utal arra, hogy itt bizony természetfeletti dolgokkal fogunk találkozni, de ha azt hisszük, hogy kedves kis tündérkék teljesítik majd a főhősök három kívánságát és cuki kis szárnyukkal repdesnek az égen, akkor nagyon nagy tévedésben vagyunk. Ezek itt kőkeményen magukat magasabb fajnak tekintő lények, vagy rosszfiúk, és nem hogy egy kívánságot nem teljesítenek, de ha úgy szottyan kedvük, akkor az emberek szabad akaratát is elveszik. Persze vannak még itt más fajok is, mint például sidhe-látók, druidák, vámpírnak kinéző pszichopaták és a többi. Na meg persze ott a kérdés, ami sem engem, sem pedig főhősnőnket nem hagyta nyugodni: vajon Barrons melyik csapatban játszik? Mert hogy nem – egészen – ember, az már az első színre lépésénél feltűnik.

A cselekmény tényleg eléggé összetett; egyesével lépnek elő a szereplők, akik a Sinsar Dubh-t (egy ősi könyv, ami hatalmas erővel bír, maradjunk egyelőre ennyiben) keresik, de mindegyiküket más motiválja. Van, aki látszólag nyílt lapokkal játszik, van, aki meghúzódik a sötétben és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy megragadhassa a lehetőséget és ott van morcos házigazdánk, akinek egyszerűen csak kell a könyv és kész. (Lelkes könyvgyűjtő, mondja ő… Aham, na persze…) Az eseményszálak néha úgy tűntek, hogy teljesen széthúznak, hogy aztán szépen összefussanak és kiadják a teljes képet.

A karakterek egyedire vannak megalkotva és mindegyikükben ott a lehetőség arra, hogy komoly változásokon menjenek keresztül. A személyiségfejlődés magasfokát maga Mac produkálja, aki a kedves, szőke, apuci kedvence lányból kőkemény, nem kevés gyilkos hajlammal megáldott vadászkopóvá válik, és még a haját is befesti feketére. Eltűnnek a rózsaszín ruhák, a gondosan ápolt külső, helyette kapunk bőrszerkót, fegyvereket és lepattogzott körömlakkot. (Jujjj!)

Aztán ott van Jericho Z. Barrons. Egy ötemeletes könyves- és régiségbolt tulajdonosa, a garázsában lévő autógyűjtemény magáért beszél (van ott Lamborghini, Viper, Hummer, Porsche, Ferrari, hogy csak néhányat emeljek ki), baszk és pikt felmenőktől származik, egymaga betölti a teret, olyan kisugárzása van és kész Armani-reklám megjelenés maga a pasi. A múltjáról nem tudunk semmit, olyan halkan közlekedik, hogy még Kerberoszt is simán kijátszaná és mindenki fél tőle, mert van az a nézése, ami után az következik, hogy nemes egyszerűséggel átvágja a torkát valakinek. Mégis van benne valami, ami sem a női olvasókat, sem Macet nem hagyja nyugodni. Egy szóval a lányos apák rémálmának megtestesülése a fickó.

V’lane. Faji besorolása szerint halált hozó szextündér, aki nem mellesleg a királyi udvar egyik hercege. Sok szempontból olyan, mint Barrons: arrogáns, öntelt és titkolózik, valamint neki is szüksége van Mac segítségére ahhoz, hogy megszerezze a Sinsar Dubh-t, mégis ő megpróbál felülemelkedni magán – már ha ez lehetséges – és egyenrangú félként kezelni a lányt. Mivel azonban tündér, így nem lehetünk biztosak a szándékaiban.

Mackel együtt csöppenünk bele a tündérektől hemzsegő Dublin forgatagába, így már egy komplett dráma kellős közepére kerülünk és a múltbéli eseményekről csak fokozatosan, különböző információforrásokból értesülünk. Aztán szép lassan rá kell jönnie, hogy senkiben sem bízhat, ha az élete forog kockán.

Moningnak több szempontból sem volt könnyű dolga a regények megírásakor, ezek közül most hármat fejtenék ki. Az első buktató a karaktereknél lehetett volna, ha az írónő nem vigyáz velük. Annyi domináns, saját történetet érdemlő szereplő van ebben a regényciklusban, akik könnyen elnyomhatták volna egymást, hogy két kezemen sem tudnám őket megszámolni. (Írói túlzás, nem kell komolyan venni.) Mégis sikerült úgy „játszatnia” őket, hogy az egyik rovására sem ment, és megfelelő teret biztosított számukra a kibontakozáshoz. A legjobb példa erre a férfi főszereplők esete. Barrons és V’lane csak minimális szinten érintkezik egymással, mert amikor Jericho megjelenik a színen, V’lane eltűnik. Ennek oka a két szereplő között feszülő több éves (?) harag, gyűlölet, utálat vagy valami ennél is mélyebb ellenszenv, ami majd kiderül az egyik könyvben.

A második hibát akkor követte volna el az írónő, ha minden, a szereplők által adott információt megoszt az olvasókkal. Tény, hogy ez egy nagy ciklus, így sokkal többet megmutathat Moning a karaktereiből és az általa felépített világból, mintha csak egy trilógiában írta volna meg az egészet. Azonban nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy van egy maximum limit, amit ha átlépett volna, akkor az már a „túl sok” kategóriába esik bele. Moning feszegeti ugyan a határokat, de nem lépi át azokat, ennek következtében pedig maradnak megválaszolatlan kérdések az utolsó könyv befejezése után. Dühítő, bosszantó, lehet szeretni, nem szeretni, de ez van. Viszont van lehetőség folytatásra. (Halk megjegyzés: jön a folytatás egy kicsit más szereplő szemszögéből.)

A harmadik potenciális buktató az írónő által megálmodott világban lehetett volna. Urban fantasy lévén a történet a mai Dublinban játszódik, ebbe kellett beleépítenie az egész tündérvilágot, plusz más dimenziókat is. Mindenki tisztában van azzal, hogy mi történik, ha sok dolgot pakolunk egy helyre. Moning a zsúfoltságot úgy kerülte el, hogy a világokat különböző síkokba helyezte, húzott közöttük egy határvonalat, amit csak különleges tükrökkel lehet átlépni. Cseles és nagyon kreatív. Le a kalappal előtte.

Még pár gondolat, aztán összegzek egyet és ajánlásra bocsátom a sorozatot. Imádtam a Mac és Jericho közötti verbális és nonverbális párbeszédeket, valamint azt, ahogyan hirtelen átváltanak magázódásból tegeződésbe, majd vissza. Az ő személyiségükből adódó különbségek rengeteg poénnak adtak alapot és rendesen odamondják a másiknak a frankót. Valamint az sem elhanyagolható, hogy az utolsó pillanatig nem lehet tudni, vajon a kettejük között feszülő pluszból adódóan összejönnek-e vagy sem. Mert ott van a szikra és kerülgetik egymást, de semmi sem biztos.

Az ötödik könyv utolsó száz oldalán többet káromkodtam, mint egész eddig pályafutásom során és csak azon csodálkozom, hogy a körömrágásra nem szoktam rá ennyi feszültség mellett.

Osztunk, szorzunk, összeadunk és kivonunk, majd megkapjuk az eredményt, hogy ez egy nagyon jól megkreált sorozat, ami az én várakozásaimat magasan felülmúlta.

Ajánlani tudom mindenkinek, mert tényleg megéri az olvasást – nem is egyszer. A lányos apukáktól pedig kérdezném, hogy melyik „jelölt” hajlandó kifesteni a begipszelt karú lányuk körmeit Jéghercegnő Pír színűre? Ugye, hogy ugye?

Richelle Mead – A szukkubusz dala

 Az urban fantasykban az a szép, hogy hatalmas mozgásteret adnak az íróknak, így korlátlanul kiélhetik vágyaikat egy-egy regény megírásakor. Nem volt ez másképpen Richelle Mead esetében sem. Az írónő harmadik regényfolyamának nyitókötete csak most jutott el hazánkba – odakint már bőven túlvannak a hatrészes ciklus utolsó kötetén is – és ezzel a művével nemcsak az eddigi rajongóit célozta meg, hanem az idősebb korosztály számára is kínált olvasnivalót.

Az írónő a Vámpírakadémia és a Vérvonalak ciklusok után most egy felnőtteknek vagy a mostanában divatosnak számító YA kategóriába tartozó személyeknek készített regényét olvastam el, és meg kell mondjam,  nekem talán jobban is tetszett, mint a fent említett regények.

Már maga a fülszöveg is kecsegtető: van egy megszelídített szukkubuszunk, Georgina Kincaid, aki könyvesbolti eladóként éli életét Seattle-ben. Legjobb haverja két vámpír és egy kisördög, „alvilági” főnöke pedig egy démon, aki egy angyallal lóg. Csodás természetfeletti mix, hozzáadott adalékanyag nélkül. Az egyhangúságot azonban valakinek vagy valaminek mindig meg kell törnie, az olvasó és a karakterek lelke – már akinek van, és nem adta oda egy kósza numeráért – szinte már szomjazza a bonyodalmat, így csapjunk az egészhez egy sorozatgyilkosságot és még két srácot, akik felborítják főhősnőnk életét és hormonháztartását. Ez az alapkoncepciója a Georgina Kincaid-sorozatnak és beválik.

Amiben újdonságot tud hozni a szokványos könyviparban ez a sorozat, az az, hogy egy eddig nem annyira ismert mitológiai lényt állít a középpontba, a szukkubuszt. A szukkubuszok az inkubuszok női megfelelői, akik a szexuális aktus közben csapolják le áldozatuk energiáit, így töltekezve fel saját készleteiket.

Az események peregnek, nem ül le a sztori egy pillanatra sem, és jól van felépítve maga a cselekmény. A halhatatlanság és a természetfeletti téma rengeteg humorforrást szolgáltatott az írónőnek, aki ki is használt minden magas labdát és ennek köszönhetően bravúrosan osztják egymást a karakterek. Az E/1 elbeszélés is alapját képezi a csattanóknak, Georgie szarkasztikus énje néha-néha előbukkan, hogy pár kellemes percet szerezzen az olvasóknak.

A borítót illik dicsérnem. Nagyon örülök neki, hogy az Agave Kiadó úgy döntött, nem az első borítótervvel küldi piacra a könyvet – tudni kell azt is, hogy elég méltatlan fogadtatása volt az első borítónak a rajongók oldaláról, így az Agave úgy döntött, pár héttel a kiadás előtt lecseréli azt, és erről ki is kérte a potenciális olvasók véleményét, akik a végleges „csomagolást” már szimpatikusnak találták.

Kifejezetten tetszett még az, ahogyan a főszereplő múltja megjelent a regényben. Sokszor azt tapasztalom egy-egy könyv olvasásakor, hogy az író nem tudja elmondatni a szereplőivel a háttértörténetüket máshogyan, mint hogy leülteti őket egy idegennel – vagy esetleg más szituációba helyezi őket – és egyben borítja a nyakába, ezáltal a mi nyakunkba is az információkat. Itt viszont más a helyzet, ugyanis Georgina néhány deja vu érzés következtében tárja fel előttünk apránként előző életét, így van időnk feldolgozni az adatokat.

Mead ebben a regényben közelebb engedte magához az olvasóit, és Seth által feltárja előttük az író lét rejtelmeit, ami néha nem is annyira irigylésre méltó, mint sokan gondolnánk.

A tizennyolcas karika vagy a most divatos felnőtt tartalom jelzés megállná a helyét a könyv hátulján, de az valahogyan lemaradt. Tény azonban, hogy ne annyira durva dolgokra gondoljunk, mint például egy Nalini könyv kapcsán, de erkölcsi tanító célzattal nem adnám oda ezt a könyvet egy tizennégy-tizenöt évesnek.

Fogyasztása kötelező minden Mead-fanatikusnak, ajánlott olvasmány pedig azok számára, akik szeretik, ha egy regényben keveredik a mitológia és a modern kor minden vívmánya, valamint azoknak, akik egy könnyed, szórakoztató, lebilincselő olvasmányt keresnek.