Jennifer L. Armentrout - Vérből és hamuból

A 2022-es évnek nagyon nagy elvárásokkal álltam neki, már ami a könyveket illeti. Rengeteg olyan regény megjelenésére várok, amik már egy ideje a listámon vannak, de angolul nem mertem nekivágni az olvasásuknak, mert mégis csak a saját anyanyelvemen szeretem kipörgetni ezeket a történeteket. Az egyik ilyen volt Jennifer L. Armentrout From Blood and Ash című kötete. 

Nagyon magas volt a léc, amit ennek a sztorinak meg kellett ugrania, ugyanis TikTokon, goodreads-en és tulajdonképpen mindenhol agyon dicsérték az írónőt. (Én meg soha életemben nem ugráltam még olyan gyorsan át spoileres tartalmakat, mint ebben az időszakban.) Március 31-én pedig meg is jelent a könyv magyarul, 5-én meghozta a futár és két és fél nap alatt el is olvastam a maga 688 oldalas terjedelmében.

Most pedig itt ülök, és azon gondolkodom, hogy egy több mint két évtizede a pályán lévő írónő miért csak 2020-ban jutott el odáig, hogy kihozza az első high fantasy kötetét? Miért kellett 20 évet várnunk a Vérből és hamuból megszületésére? (Plusz két évet a magyar fordításra, de az már nem oszt, nem szoroz.) A válasz pedig az lehet, hogy ha előbb kezd bele ebbe a regénybe, akkor nem lett volna ennyire badass. Mert ez a sztori minden volt, csak az nem, amire számítottam. És ezt jó értelemben mondom. Hogy megértsük ezt a kijelentésemet, ahhoz tudni kell, hogy nem ez volt az első regény, amit Armentrout tollából (vagy klaviatúrájából) olvastam.

Először ott voltak a Luxen könyvek. Ha emlékezetem nem csal, az első kötetet kétszer is olvastam: egyszer, amikor megjelent a könyv, másodszor pedig múlt évben, hogy a teljes regényfolyamot kipörgessem. Ezekkel a könyvekkel kapcsolatban mindig az volt az érzésem, hogy a Twilight okozta őrületet akarta meglovagolni az írónő. Lehet, hogy csak a koromból adódik, de én nem tudtam annyira lelkesedni a Black-tesókért, mint esetleg mások. Pedig megvan az a rossz szokásom, hogy úgy esek bele fikciós karakterekbe, mint vak ló a gödörbe. 

Másodjára a Komor elemek sorozata jött velem szembe és ebben viszont kellemesen csalódtam. Szórakoztatott, kikapcsolt és persze húzta az agyamat, hogy vajon ki mellett köt ki a főszereplőnő? Nem árult zsákbamacskát a szerző, hozta a kötelezőket, de még mindig volt bennem egy olyan érzés, hogy jó, jó, DE…

És ez a nagybetűs de a From Blood and Ash! Így kell megírni egy tisztességes fantasy regényt. Hihetetlen, mennyi mindenre képesek az írók, ha nem a tinédzser korosztálynak akarnak könyveket szállítani, hanem a fiatal felnőtteknek. Nem köti meg a kezüket semmi és szárnyalhat a fantáziájuk. A címben említett írónőnek pedig olyan fantáziája van, amiért lehet (biztos!), hogy a fél karomat is odaadnám. Hogy van-e bármilyen hibája a Vérből és hamuból kötetnek? Biztos, hogy van, hiszen tökéletes könyvet szinte lehetetlen írni, és megpróbálok valamit én is találni, mire a kritikám végére érek, de nem ígérhetek semmit sem. Viszont vegyük sorra, hogy szerintem miért lesz ez a könyvsorozat az, amit emlegetnek majd, ha Jennifer neve feljön egy beszélgetésben.

A történet szerint adva van a Kiválasztott, a Szűz, akit hét lakat alatt őriznek egy ősi királyság egyik tornyában és várja a Felemelkedésének időpontját. Ettől a pillanattól függ a királyság jövője, így természetes, hogy szó szerint rejtegetik őt az emberek elől. A valóságban viszont ott van Poppy, a tizennyolc éves fiatal nő, aki egy kényelmes kalitkában éli az életét már hat éves kora óta és kis túlzással tulajdonképpen a levegővételen kívül minden tiltott neki: nem fedheti fel az arcát, nem beszélgethet másokkal, nem élheti az életét, mint azt egy normális nőtől várná az ember. Nem meglepő, hogy Poppy sem viseli túl jól ezeket a megkötéseket és minden csak még nehezebb lesz számára, amikor megjelenik a képben Hawke, meg az ő gödröcskéi, hogy felesküdjön a lány védelmére, mint a királyi testőrség tagja. Ha pedig ez nem lenne elég, akkor a város falain túl olyan szörnyek ólálkodnak, akiket egy istenek által megátkozott királyság lakói hoztak létre bosszúból, hogy Poppy otthonára törjenek. De vajon a szörnyetegek tényleg csak a Magaslaton túl léteznek vagy már közelebb lopóztak a ködben?

Az Armentrout által megkreált világ bennem olyan érzetet keltett, mintha az emberiség valami nagy csapásnak köszönhetően visszasüllyedt volna a középkori állapotok közé: áram van, de a közlekedés alapvető formája lóháton történik. Ezt a feudális rendszert tovább erősíti a szigorú vallási beállítottság is: minden eleve elrendeltetett az istenek által, a gyermekeket születési sorrendben az istenek szolgálatára készítik fel. A legnagyobb megtiszteltetés pedig az, ha a család másodszülött gyermeke felemelkedhet, mert megpillanthatja az isteneket a Felemelkedés során, és az istenek az áldozataikért cserébe tulajdonképpen halhatatlanná teszik őt a saját képmásukra. A könyv olyan fajsúlyos témákat feszeget ezáltal, mint a vallási fanatizmus és a hitbuzgóság határai, a testi és lelki fenyítés vagy éppen a “romlott” szexualitáshoz való hozzáállás. A világfelépítés szerintem remekül sikerült és az írónő végig érzékeltetni tudta velünk, hogy ez bizony nem a 21. század Teslákkal, felhőkarcolókkal és internettel megspékelve. Kíváncsi leszek, hogyan bontakozik ki ez a világ, ahogyan elhagyjuk majd Solis Királyságának egy részét, Masadoniát és feltárul előttünk a ködön túli terület a saját isteneivel, szokásaival, történelmével.

Szeretem az erős, de nem túlságosan túltolt női karaktereket a könyvekben. A regényeken végigvergődő és más segítségére szoruló főhősöktől mindig kiráz a hideg, viszont az sem jó, ha egy nő már-már annyira dominál, hogy technikailag csak az ajtót nem kapja le a helyéről, hogy azzal verjen el mindenkit. Poppy karaktere ilyen szempontból az arany középúton helyezkedik el: vannak dolgok, amikben korlátolt és szinte már esetlen, más szempontból viszont egy felnőtt nő, aki képes megvédeni magát. Félig a tinédzserkor és félig a felnőttkor határán van és olyan problémákkal is szembe kell néznie, amin minden magunkfajta halandó keresztülment. Gondolok is a szexualitás felfedezésére vagy a saját magunk által meghatározott helyre a világban és ennek keresésére. Izgalmas lesz látni, hogyan fejlődik a karaktere és a személyisége a következő kötetekben. Egy ilyen kaliberű főhősnő mellé nagyon nehéz megfelelő ellenpólust találni, hiszen a két karakter “összetűzése” nem minden esetben lendíti előre a történetet és akár le is ültetheti az egész sztorit, ha karakteresebb a főhős, mint a női főszereplő. Ezzel pedig el is érkeztünk Hawke Flynnhez.

Hawke.

Két szó jut most eszembe hirtelen róla: késleltetett kielégülés. És nem, nem olyan értelemben, ahogyan azt a piszkos fantáziájú olvasó gondolná. A főszereplővel ugyanis már a 30. oldalon megismerkedünk, hogy utána 150 (SZÁZÖTVEN!) oldalt kelljen várni, mire újra felbukkan személyesen. Ez pedig a nagy belépője után olyan, mintha az ember fogát húznák ki: elemi erővel hat az elején, aztán utána már csak a sajgás marad addig a pillanatig, amíg ki nem megy az érzéstelenítő és bumm, visszatér és ránk rúgja az ajtót gödröcskével az arcán. Minden megvan benne, ami ahhoz kell, hogy Poppy a Hawke-hiányos oldalakon is rajta agyaljon, ezáltal az írónő persze a mi agyunkat is húzza, nem csak Poppyét. Tökéletesen működik közöttük a kémia mind fizikai, mind érzelmi szinten. Imádtam olvasni a kettejük között zajló szópárbajokat, sehol nem éreztem erőltetettnek a poénokat vagy a reakcióikat. Hawke az érettebb, a tapasztaltabb fél, viszont nem akarja keretek közé szorítani a főhősnőt, sőt! Beáll Poppy mellé arra az útra, amin már régóta elindult, de még ő maga sem tudott róla és támogatja őt. Nálam határozottan bekerült a TOP 5 kitalált férfi karakterek közé Rhysand és Rowan mellé (köszi Sarah J. Maas, a te munkásságodról is érkezik majd bőven kritika!) És ha még mindig nem győztelek meg ennyivel arról, hogy olvasd el ezt a könyvet, akkor itt egy kép Flynn testőrről. Plusz hagyok egy-két percet, hogy magához térjen a kedves olvasó.

A mellékszereplőkről is ejtsünk pár mondatot a teljesség igénye nélkül. Vikter és Tawny: mindketten szerethető karakterek lettek, üde színfoltot jelentettek mindig, akárhányszor megjelentek a színen. A hercegnő karaktere éppen annyira elhanyagolható volt, mint amennyire a szerepe az első részben, de van egy olyan érzésem, hogy ez nem mindig fog így maradni. És ezt a sejtésemet Kieranra is kiterjesztem, mivel Poppy és közte is remekül működik a dinamika és az adok-kapok, így ezt a ziccert kár lenne kihagyni. 

Történet szempontjából egy teljesen jól követhető sztorit olvashatunk Poppy szemszögéből megírva, ennek köszönhetően pedig ugyanúgy jutunk hozzá az információkhoz, ahogyan ő is, így sokkal személyesebbnek érezhetjük a könyvben leírtakat. Vannak kiemelkedőbb momentumai a regénynek, viszont egy pillanatig sem volt meg az az érzésem, hogy unatkoznék mondjuk a főhősnő belső vívódásai közben. Nincs logikai bukfenc, helyette kapunk plot twistet, de még milyeneket! 

Külön öröm, hogy a Könyvmolyképző Kiadó megtartotta az amerikai borítót, mert szerintem meseszép és letisztult külsőt kölcsönöz a Rácz Kata fordításában polcokra kerülő regénynek.

Teljes szívemből tudom ajánlani ezt a regényt mindenkinek, aki már olvasott Armentrouttól könyvet, de valami másra vágyik az írónőtől és azoknak, akik már hallottak Jenniferről, de még nem mertek nekikezdeni egy könyvének sem. Meg úgy körülbelül mindenkinek, aki szereti az izgalmas high fantasykat. 

Én pedig most olyat teszek, ami eddig még soha nem fordult elő velem. Nekiállok sorozat második kötetének angolul, mert nem fogok tudni még egy évet várni a magyar fordításra, hogy majd azt is pár nap alatt kivégezzem és magamba roskadva üljek a befejezés után azt gondolva: I have no idea what to do with my life.

M. W. Craven - A bábuk tánca

A minap olvastam egy cikket arról a The New York Times online felületén, hogy miért fogyasztanak sokkal nagyobb számban “true crime” tartalmakat a nők, mint a férfiak. A részletekbe most nem mennék bele, ha valakit érdekel a téma, az meg fogja találni az alábbi linken az értekezést, itt pedig a magyarított és némileg átírt változatát lehet elolvasni. Az viszont már sokkal érdekesebb megállapítás volt számomra, hogy ahogyan felköltöztem Pestre és elkezdtem a saját életemet élni, az olvasási szokásaim is megváltoztak. A szokásos fantasy és sci-fi vonal mellé bekerült a krimi és a thriller is, mint “mindennapi betevő kenyér”, éppen a cikkben említett okok miatt. Na jó, meg azért is, mert az egyik legkedvesebb barátnőm hatalmas krimi rajongó, így folyamatosan kapom tőle a regényajánlókat.

A bábuk tánca pontosan ennek köszönhetően került a kezembe és három nap alatt el is olvastam. A történet szerint egy sorozatgyilkos szedi áldozatait Anglia kőköreinél, aki élve elégeti az áldozatait, akik között a rendőrség semmiféle kapcsolatot nem tud meghatározni. A harmadik gyilkosságnál rejtélyes üzenetet is hagy, amivel bevonja a nyomozásba az éppen kényszerpihenőn lévő Washington Poe nyomozót. A versenyfutás ezzel kezdetét veszi, hiszen köztudott, hogy a sorozatgyilkosok addig nem állnak le, amíg el nem kapják őket… Vagy meg nem halnak. A különös nevű nyomozót ebben a hajszában segíti Tilly Bradshaw, a kissé különc, ám brilliáns elmével megáldott elemző, aki még soha életében nem járt terepen, és éppen zsenialitásának köszönhetően egyfajta burokban nőtt fel. Sikerül megállítania a nem éppen hétköznapinak nevezhető párosnak a szadista gyilkost még mielőtt túl késő lenne?

Craven Washington Poe-könysorozatából hazánkban csak ez az egy jelent meg magyarul, remélhetőleg a jövőben folytatják a könyvfolyamot, hiszen nagyon szerethető karaktereket vonultat fel a regény.

A főszereplő Poe egy negyvenes éveihez közelítő morcos, magának való nyomozó, aki ellen éppen belső vizsgálat folyik, így cumbriai vidéki birtokán “élvezi” a már-már leendő nyugdíjas éveket idéző szabadságoltatását. Ezt az idilli állapotot zavarja meg a Tüzes Hóhér és Poe kénytelen-kelletlen visszatér régi munkájához, bár lefokozott tisztségben és maga mellé veszi a Kiemelt Ügyek Osztályának legjobb matematikusát, Tillyt. 

Tilly a regény kezdetekor eléggé esetlen, ami a szívén az a száján karakter, aki nem érti az iróniát és a szarkazmust, így mindent szó szerint értelmez. Poe mellett azonban mintha elkezdene magára találni és a lány is ugyanígy hat Poe-ra. A kettőjük közötti dinamika remekül működik, bár mindennemű romantikát mellőz, amit a nyomozó ki is fejt egy gondolat elejéig: bár korban elég közel állnak egymáshoz, mindketten más világból érkeztek, más nézőpontot képviselnek. (Hogy a kettőjük kapcsolata végül hogyan alakul, arra a következő regények remélhetőleg választ adnak.) Tilly elemző gondolkodását Washington ülteti át a gyakorlatba, így a lány a való világban is szembesül azzal, milyen hasznos tudással rendelkezik.

Craven első regénye elég nagy sikert aratott külföldön és nem alaptalanul. Az író remek érzékkel adagolja a feszültséget és tudja, hogy ezt hol kell megtörnie a megfelelő mennyiségű humorral. Emellett pedig végig olyan érzése van az olvasónak, hogy már ő pedig tudja a megoldást, hogy ki a gyilkos, de amikor racionálisan szeretné összerakni a képet, akkor kislisszan az agyából az információ. Emlékszem, hogy talán a könyv felénél tarthattam, amikor megírtam a barátnőmnek, hogy remélem, nem XY a gyilkos, mert őt kedvelem, de amilyen mázlista vagyok, biztos, hogy ráhibázom. Nem fogom elárulni, hogy tényleg ez történt-e vagy most kivételesen cserben hagyott a hatodik érzékem. Na jó, nem kivételesen, mert krimik szempontjából engem annyira elragadnak a cselekményszálak, hogy nagyon ritkán töprengek azon, ki is mozgathatja a szálakat. Viszont egy olyan tehetséges író, mint Craven, még nyomozó énemet is elő tudja csalogatni.

A könyv a Lettero kiadó gondozásában jelent meg és a fordításért Sipos Katalin felelt. A maga 400 oldalával és könnyed stílusával gyorsan pörgethető regénynek mondanám és inkább a sötétebb krimikért rajongóknak ajánlanám, mert a stílusával ellentétben eléggé felkavaró jeleneteknek lehetünk olvasótanúi. 

Claudia Hochbrunn és Andrea Bottlinger - Pszichiáter látott már?

 Emlékeim szerint utoljára pszichológia könyvet “feldolgozás” szempontjából főiskolás koromban forgattam a kezemben. Valamiért soha nem ragadott magával az elme tudományának vizsgálata, talán azért, mert félek attól, hogy annyira belemerülnék a dologba, hogy szanaszét cibálnám saját magamat. Nagyon meggyőzőnek kell lennie a könyvnek vagy éppen annak, aki ajánlja nekem ahhoz, hogy egy ilyen témájú kötetet a kezembe vegyek. Hochbrunn és Bottlinger műve azonban egy véletlennek köszönhetően kötött ki nálam, nemes egyszerűséggel kiszúrtam a könyvesbolt kirakatában. Mert egy ilyen címre, hogy Pszichiáter látott már? ki nem kapja fel a fejét?

Azt kell mondjam, nem csalódtam benne, hogy megvettem. Ez az a könyv, ami se nem több, se nem kevesebb annál, mint amit a fülszövegen ígérnek az írók. Kanapéra fektetik az elmúlt korok és napjaink legnépszerűbb irodalmi szereplőit és megpróbálják könyvbéli tetteik alapján meghatározni, milyen mentális betegségben szenvednek főhőseink. Azért a megpróbálják szót használtam, mert tényleges diagnózis felállításához vajmi kevés az az információ, ami Hochbrunn rendelkezésére áll, így csak találgatni tud (és vele együtt mi is), hogy mi játszódott le Rómeó, Artúr vagy éppen Drakula fejében neves - és sokszor nemes? - tetteik bekövetkeztekor. Viszont mindezt nagyon szórakoztató köntösben tárják az olvasók elé, így egy könnyed,  pörgős és néhol kacagtató kötetet tarthatunk a kezünkben. Nem kell kapásból arra gondolni, hogy most akkor freudi vagy jungi magaslatokban kapjuk az elemzést, mert szó sincs erről. Egyértelműen az átlagos könyvfogyasztóknak készült ez a mű: azoknak, akik kicsit szeretnék beleásni magukat a miértekbe és a hogyanokba, de a “száraz” tananyag távol áll tőlük.

Könyvmolyként egy olyan “elemzéssel” találkoztam, aminek a háttértörténetével nem voltam tisztában (biztos, hogy az én hibám, de Momóról soha nem hallottam még, pedig Michael Ende regényt már olvastam), de ez sem kell, hogy eltántorítson minket a könyv forgatásától. Bottlinger röviden és tömören összefoglalja az egy-egy rész előtt, mi történik az adott műben, így nem maradunk le semmiről. Emellett pedig az egyes korokból kiemelt regényeknek köszönhetően időutazásra indulhatunk és megfigyelhetjük a társadalmi változásokat századokról századokra lépkedve előre. Mert mi is lehetne adhatna nekünk átfogóbb korrajzot, ha nem az irodalom?Fontos megértenünk azonban, hogy a szerzők a nyugati irodalomból merítettek példákat, az orosz vagy éppen a távol-keleti írók műveiből nem szemezgettek, így csak a világ változásának egy szegletébe kapunk bepillantást.

Az elemzésekről magukról nem fogok szót ejteni, mert azzal elvenném a meglepetés élményét attól, aki kedvet kapott az olvasáshoz. A könyv az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg Csősz Róbert fordításában és mindent összevetve egy nagyon igényes művet dobtak a piacra figyelemfelkeltő borítóval Földi Andrea jóvoltából. 

Ajánlani pedig azoknak tudom, akik szeretnék pár órára nem komolyan venni a pszichológiát és megtudni, hogy vajon Edwardéknál ki hordja a nadrágot?

Karen Marie Moning – Tündérkrónikák

Vannak azok a sorozatok, amik elolvasása után az ember még pár óráig keresi a szavakat, majd rájön, hogy egyszerűen nem lehet mit mondani. Képtelenség egyetlen értelmes mondatot is összehozni, mivel az összes apró kis hely az agyban, ami információtárolásra szolgál, mind túltöltődött, leterhelt és a homlokra ki lehetne ragasztani a „System error” táblácskát.

Ez az állapot lépett fel nálam is Karen Marie Moning Tündérkrónikák sorozatának letétele után. Mert ez az öt rész úgy össze volt rakva, hogy nagyítóval keresve sem tudtam benne hibát találni és olyan szinten forgatta fel egyik pillanatról a másikra az írónő az eseményeket, ami képes volt megrengetni az egész, addig felépített teóriáimat.

Megpróbálok minél kevesebb spoilert elszórni a cikkben, ahol mégis kénytelen leszek ehhez az eszközhöz nyúlni, ott… Nem, nem spoilerezem, majd valahogyan megoldom.

A történet felütése már sok izgalmat rejteget magában. MacKayla Lane nővérét brutális módon meggyilkolják Dublinban, de előtte még hagy egy igen érthetetlennek tűnő üzenetet húga mobilján. Mac, azt izgága, déli lány útnak indul, hogy kiderítse, ki volt az, aki elől Alina menekült és mi történhetett vele a halálát megelőzően. Dublinba érve egy sor furcsábbnál furcsább dologgal találkozik, többek között a titokzatos Jericho Barronsszel, aki bevezeti őt egy teljesen más, félelmetes lényekkel teli világba, ahol nem tudni, ki barát és ki ellenség. És talán Mac sem az az egyszerű lány, akinek eddig hitte magát.

Már a sorozat címe is utal arra, hogy itt bizony természetfeletti dolgokkal fogunk találkozni, de ha azt hisszük, hogy kedves kis tündérkék teljesítik majd a főhősök három kívánságát és cuki kis szárnyukkal repdesnek az égen, akkor nagyon nagy tévedésben vagyunk. Ezek itt kőkeményen magukat magasabb fajnak tekintő lények, vagy rosszfiúk, és nem hogy egy kívánságot nem teljesítenek, de ha úgy szottyan kedvük, akkor az emberek szabad akaratát is elveszik. Persze vannak még itt más fajok is, mint például sidhe-látók, druidák, vámpírnak kinéző pszichopaták és a többi. Na meg persze ott a kérdés, ami sem engem, sem pedig főhősnőnket nem hagyta nyugodni: vajon Barrons melyik csapatban játszik? Mert hogy nem – egészen – ember, az már az első színre lépésénél feltűnik.

A cselekmény tényleg eléggé összetett; egyesével lépnek elő a szereplők, akik a Sinsar Dubh-t (egy ősi könyv, ami hatalmas erővel bír, maradjunk egyelőre ennyiben) keresik, de mindegyiküket más motiválja. Van, aki látszólag nyílt lapokkal játszik, van, aki meghúzódik a sötétben és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy megragadhassa a lehetőséget és ott van morcos házigazdánk, akinek egyszerűen csak kell a könyv és kész. (Lelkes könyvgyűjtő, mondja ő… Aham, na persze…) Az eseményszálak néha úgy tűntek, hogy teljesen széthúznak, hogy aztán szépen összefussanak és kiadják a teljes képet.

A karakterek egyedire vannak megalkotva és mindegyikükben ott a lehetőség arra, hogy komoly változásokon menjenek keresztül. A személyiségfejlődés magasfokát maga Mac produkálja, aki a kedves, szőke, apuci kedvence lányból kőkemény, nem kevés gyilkos hajlammal megáldott vadászkopóvá válik, és még a haját is befesti feketére. Eltűnnek a rózsaszín ruhák, a gondosan ápolt külső, helyette kapunk bőrszerkót, fegyvereket és lepattogzott körömlakkot. (Jujjj!)

Aztán ott van Jericho Z. Barrons. Egy ötemeletes könyves- és régiségbolt tulajdonosa, a garázsában lévő autógyűjtemény magáért beszél (van ott Lamborghini, Viper, Hummer, Porsche, Ferrari, hogy csak néhányat emeljek ki), baszk és pikt felmenőktől származik, egymaga betölti a teret, olyan kisugárzása van és kész Armani-reklám megjelenés maga a pasi. A múltjáról nem tudunk semmit, olyan halkan közlekedik, hogy még Kerberoszt is simán kijátszaná és mindenki fél tőle, mert van az a nézése, ami után az következik, hogy nemes egyszerűséggel átvágja a torkát valakinek. Mégis van benne valami, ami sem a női olvasókat, sem Macet nem hagyja nyugodni. Egy szóval a lányos apák rémálmának megtestesülése a fickó.

V’lane. Faji besorolása szerint halált hozó szextündér, aki nem mellesleg a királyi udvar egyik hercege. Sok szempontból olyan, mint Barrons: arrogáns, öntelt és titkolózik, valamint neki is szüksége van Mac segítségére ahhoz, hogy megszerezze a Sinsar Dubh-t, mégis ő megpróbál felülemelkedni magán – már ha ez lehetséges – és egyenrangú félként kezelni a lányt. Mivel azonban tündér, így nem lehetünk biztosak a szándékaiban.

Mackel együtt csöppenünk bele a tündérektől hemzsegő Dublin forgatagába, így már egy komplett dráma kellős közepére kerülünk és a múltbéli eseményekről csak fokozatosan, különböző információforrásokból értesülünk. Aztán szép lassan rá kell jönnie, hogy senkiben sem bízhat, ha az élete forog kockán.

Moningnak több szempontból sem volt könnyű dolga a regények megírásakor, ezek közül most hármat fejtenék ki. Az első buktató a karaktereknél lehetett volna, ha az írónő nem vigyáz velük. Annyi domináns, saját történetet érdemlő szereplő van ebben a regényciklusban, akik könnyen elnyomhatták volna egymást, hogy két kezemen sem tudnám őket megszámolni. (Írói túlzás, nem kell komolyan venni.) Mégis sikerült úgy „játszatnia” őket, hogy az egyik rovására sem ment, és megfelelő teret biztosított számukra a kibontakozáshoz. A legjobb példa erre a férfi főszereplők esete. Barrons és V’lane csak minimális szinten érintkezik egymással, mert amikor Jericho megjelenik a színen, V’lane eltűnik. Ennek oka a két szereplő között feszülő több éves (?) harag, gyűlölet, utálat vagy valami ennél is mélyebb ellenszenv, ami majd kiderül az egyik könyvben.

A második hibát akkor követte volna el az írónő, ha minden, a szereplők által adott információt megoszt az olvasókkal. Tény, hogy ez egy nagy ciklus, így sokkal többet megmutathat Moning a karaktereiből és az általa felépített világból, mintha csak egy trilógiában írta volna meg az egészet. Azonban nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy van egy maximum limit, amit ha átlépett volna, akkor az már a „túl sok” kategóriába esik bele. Moning feszegeti ugyan a határokat, de nem lépi át azokat, ennek következtében pedig maradnak megválaszolatlan kérdések az utolsó könyv befejezése után. Dühítő, bosszantó, lehet szeretni, nem szeretni, de ez van. Viszont van lehetőség folytatásra. (Halk megjegyzés: jön a folytatás egy kicsit más szereplő szemszögéből.)

A harmadik potenciális buktató az írónő által megálmodott világban lehetett volna. Urban fantasy lévén a történet a mai Dublinban játszódik, ebbe kellett beleépítenie az egész tündérvilágot, plusz más dimenziókat is. Mindenki tisztában van azzal, hogy mi történik, ha sok dolgot pakolunk egy helyre. Moning a zsúfoltságot úgy kerülte el, hogy a világokat különböző síkokba helyezte, húzott közöttük egy határvonalat, amit csak különleges tükrökkel lehet átlépni. Cseles és nagyon kreatív. Le a kalappal előtte.

Még pár gondolat, aztán összegzek egyet és ajánlásra bocsátom a sorozatot. Imádtam a Mac és Jericho közötti verbális és nonverbális párbeszédeket, valamint azt, ahogyan hirtelen átváltanak magázódásból tegeződésbe, majd vissza. Az ő személyiségükből adódó különbségek rengeteg poénnak adtak alapot és rendesen odamondják a másiknak a frankót. Valamint az sem elhanyagolható, hogy az utolsó pillanatig nem lehet tudni, vajon a kettejük között feszülő pluszból adódóan összejönnek-e vagy sem. Mert ott van a szikra és kerülgetik egymást, de semmi sem biztos.

Az ötödik könyv utolsó száz oldalán többet káromkodtam, mint egész eddig pályafutásom során és csak azon csodálkozom, hogy a körömrágásra nem szoktam rá ennyi feszültség mellett.

Osztunk, szorzunk, összeadunk és kivonunk, majd megkapjuk az eredményt, hogy ez egy nagyon jól megkreált sorozat, ami az én várakozásaimat magasan felülmúlta.

Ajánlani tudom mindenkinek, mert tényleg megéri az olvasást – nem is egyszer. A lányos apukáktól pedig kérdezném, hogy melyik „jelölt” hajlandó kifesteni a begipszelt karú lányuk körmeit Jéghercegnő Pír színűre? Ugye, hogy ugye?

Takami Kósun – Battle Royale

Nagyon nehéz volt megírnom ezt az ajánlót. Talán eddigi „pályafutásom” – ha élhetek ezzel a kifejezéssel – legnehezebben összehozott cikke ez. És itt nem a könyvben volt a hiba, mert a Battle Royale igenis egy nagyon jó regény, amit még párszor el fogok olvasni. A baj az volt, hogy annyi mindent akartam írni róla, annyi gondolatom volt, hogy nem tudtam, hogyan fussak neki megfogalmazni őket. Szóval az elején kezdem… valahol.

Egy távoli-keleti diktatórikus országba kalauzol el bennünket az író, ahol évek óta kegyetlen kísérletnek vetik alá az ország fiataljait. Minden évben kiválasztanak egy osztályt, aminek tanulói részt vesznek az utolsó emberig tartó véres küzdelemben, a Programban. Idén a helyszín egy sziget, ahol negyvenkét osztálytárs küzd meg egymással életre-halálra és a szabályok szerint csak egy maradhat.

Az egyik ismerősöm úgy ajánlotta nekem a könyvet, mint Az éhezők viadalának (Suzanne Collins) durvább, véresebb változatát. Volt benne némi igazság, de nem fedte le a teljes valóságot. Ezért nem is fogok párhuzamokat vonogatni a két író műve között. Pont.

A regényben éppen az a különleges, hogy az egyes szemszögváltásoknak – miközben persze mindvégig a főszereplők vannak a reflektorfényben – köszönhetően megtudjuk, milyen motivációjuk van az egyes szereplőknek, hogyan gondolkodnak, miképpen értékelik a helyzetet, amibe belekényszerítették őket.

A leghangsúlyosabb érzelem, ami már a program legelején megjelenik, az a harag, a düh, ami egész végig ott lebeg a férfi főszereplő, Súja szeme előtt. Ez azonban nem az a tipikus elvakult méreg, hanem a lassan izzó gyűlölet, aminek kibontakozása majd a tetőpontját fogja adni a könyvnek.

Vannak olyan gyilkosságok, amiket a félelem szül, a másiktól való rettegés és szép lassan rá kell jönniük a tanulóknak, hogy még a legjobb barátjukat sem ismerik, nem bízhatnak meg szinte senkiben. Azok az eszmék, amiket az egyes szereplők magukénak vallanak, egyszerűen eltűnnek – kénytelenek feladni ezeket – és helyette a tetteik fogják meghatározni őket. Vannak, akik utolsó perceikben átértékelik az egész életüket, megbánják a ki nem mondott szavakat vagy éppen egyes cselekedeteiket szeretnék semmissé tenni.

A könyvben a női főszereplő, Noriko testesíti meg az emberi ártatlanságot, a jóba vetett hitet, de mégsem nevezhető naivnak, hiszen tisztában van a helyzettel, nem álltatja magát. Ezzel szemben van egy olyan jelenet, ahol a naivitás hülyeséggel párosul – már elnézést a kifejezésért – és ennek súlyos következményei lesznek.

Felmerül annak a kérdése is, hogy vajon a totális félelem elvezethet-e az őrülethez? Érhet-e akkora rettegés bennünket, hogy elveszítsük józan ítélőképességünket?

Megjelenik a regényben az elátkozott szerelmesek motívuma, akiknek az élete már a „játék” megkezdésének legelső percében megpecsételődik, és nem okoz meglepetést az ő sorsuk. Az író fejezetekkel később egyfajta görbe tükröt tart az olvasók elé egy másik szereplőpáros által és kifigurázza az első oldalakon bemutatott eszményi szerelmet. Mert egy diktatórikus világban a szerelem sem lehet idilli, maga a megtestesült ártatlanság.

Mint minden utópisztikus vonalat képviselő könyvben, itt is a megkérdőjeleződik a Vezér alakja és akarva-akaratlanul is feltesszük magunknak a kérdést, hogy vajon tényleg létezik, vagy csak egy kitalált személy, akire a nép figyelme irányul, miközben mások mozgatják a szálakat a háttérben?

A Nagy Kelet-ázsiai Köztársaságról – itt játszódik a regény – a legtöbbet a gyereke által tudunk meg, ők adhatnak némi támpontot arról, hogyan működik az ország, milyen a társadalmi, gazdasági politikai berendezkedése. Ezek a vélemények azonban szubjektívek, sem cáfolatot, sem megerősítést nem kapunk az információk valósságát illetően.

A Battle Royale lehetne egy olyan könyv is, aminek letétele után az olvasó legszívesebben felvágná az ereit vagy sikítva rohanna ki a világból, de a drámai cselekményt jól ellensúlyozza Takami Kósun azzal, hogy bár fekete humort, de humort visz a regényébe, ezáltal élettel tölti meg. Három perc néma röhögőgörcsöt engedélyeztem magamnak annál a jelenetnél, amikor az egyik srác kifejti, hogy természetes dolog, ha az ember mindenre felkészül egy osztálykirándulás előtt. Na, de amikor azt ecseteli, hogy a véres viadal megkezdése után mégis miért tartotta meg az óvszereket… Nem lehet nem mosolyogni rajta.

Két alapvető zavaró tényezőt emelnék ki – szerintem nem is találtam többet –, ami kicsit levont az amúgy remek könyv olvasási élményéből. Az egyik, ami véleményem szerint szerkesztési hiba, hogy az egyes bekezdések nem voltak beljebb kezdve, tehát nem voltak tagolva a fejezetek. A másik viszont vagy fordítási hiba – ne feledjük, hogy egy japán regényről van szó – vagy pedig az író „lazasága”, hogy néha elfelejtette jelezni nekünk az alanyváltásokat. Az egyik pillanatban még XY-ról van szó, aztán áttértünk ZQ-ra, majd hirtelen vissza XY-ra. Ez nem is lenne baj, csakhogy nincsen jelölve, hogy már nem ZQ-ról van szó.

Mindezen hibákat persze csak azért írtam le, mert még a végén elfogultnak fognak titulálni, pedig most nem voltam az. Egyszerűen egy remek regényről nem lehet rosszat mondani, hacsak nem ennyit, és ez egy remek regény volt.

Sok gondolatot ültetett el a fejemben, sok dolgot értékeltem át azáltal, hogy elolvastam és bár nem fogom havonta egyszer lekapni a polcomról és átnyálazni, de félévente-évente mindenképpen szakítani fogok rá időt, hogy újra forgassam.

A gyenge idegzetűeknek nem feltétlenül ajánlanám, de rajtuk kívül mindenkinek érdemes lenne legalább egyszer a kezébe vennie a művet. Főleg a mostani időszakban, így suli előtt, mert ahogyan az alcím is mondja: „van rosszabb az iskolánál…”

E. L. James – A szürke ötven árnyalata

 Anastasia Steele, a belső istennője és a tudatalattija ülnek egy szobában – kezdhetném így is az értékelésemet, de ez már kapásból tükrözné a véleményemet a könyvről, ezért egy másik bevezetést kerekítek ide.

Több millió eladott példány szerte a világon, a The New York Times Bestseller cím birtoklója és párok tucatjaira gyakorolt jótékony hatás. Ez az, amivel A szürke ötven árnyalatát jellemzik a kritikusok és az újságok. Én pedig csendben lemeccselem skizofrén énjeimmel azt a kérdést, hogy vajon mi az, amit több millióan láttak ebben a regényben és én/mi nem? Mert csak arra jöttem rá, hogy ez a könyv igen jó alapanyaga lenne a „Hogyan ne írjunk át fanfictiont önálló regénynek!” címmel meghirdetett szemináriumnak. Mert nem titok, ez egy Twilight fanfic volt és ez durván meg is érződik rajta. (És igen, olvastam a Twilightot. Problem?)

De menjünk szépen sorban a jegyzetpontokon, miután letudtam a kötelező kört, vagyis a rövid ismertetést. Valamint ezúton bocsátom előre, hogy ez most egy megszokottól hosszabb kritikának ígérkezik, mert annyi gondolatot kell kifejtenem, hogy az nem fér bele a normál karakterszámba. (Mert jegyzetel az ember, ha nem akar elveszni csapongó gondolatainak áradatában.)

Anastasia Steele kénytelen interjút készíteni a főiskolai újságnak készülő cikk miatt a gazdag, jóképű Christian Greyjel, mivel barátnője, a szerkesztő lebetegedett. Nem nehéz kitalálni, hogy a két főhős rögtön vonzódni kezd egymáshoz, azonban Grey múltja sötét és súlyos titkokkal teli, amit nem biztos, hogy Ana tudni szeretne. A közöttük kibontakozó viszonyból pedig egyikőjük sem szabadulhat lelki/fizikai megpróbáltatások nélkül.

Na, asszongyahogy! Már az első oldalakon forgattam a szememet, amikor a főhősnő még három perce sem ismeri hősünket, de már kapásból leadoniszozza. Rendben, értem én, hogy helyes, meg jóképű, de könyörgöm, annyi önbecsülés legyen már egy nőben, hogy nem kap kóros kocsányos láb effektust rögtön az elején a pasitól! Ezt ráérne később is bejátszani. Azt meg pláne nem értettem, hogy miért kellett az egész könyvön keresztül arról áradozni, milyen szép Christian, milyen jó az illata, milyen gyönyörű szürke a szeme. (Csak én találtam fantáziátlannak, hogy szürke a srác szeme és Grey a vezetékneve?)

A humoros részek és az e-mailezések ott voltak a helyükön, ezt el kell ismernem és tényleg megmosolyogtattak.  Mint már említettem, Twi-fanficnek készült, és úgy lett belőle egy átirat, ami erőteljesen érződik a karaktereken és az egész világfelépítésen. (Titokban vártam azért, hogy majd Penge beslisszan a képbe, vagy Kate Beckinsale leugrik a Mátyás-templom tornyából, de semmi természetfeletti. Lehangoló…)

Az első idegbaj akkor kapott el, amikor a főhősnő Christian hangját olvasztott étcsokoládés karamellkockához hasonlította. Ugye nem kell részleteznem, mi a probléma forrása?

Pár szó a két fő karakterről. Ana. Ő az a típus, akire azt szokás mondani, hogy áldozat karakter. Próbál erős, független nőként viselkedni (ezt furcsa mód egyszer fel is hozza neki Grey), de amikor megjelenik a színen Christian, egyszerűen lebénul és behódol. Christian egy fölényeskedő, beképzelt, egoista, „ki, ha én nem?” macsó, akin már az első pillanatban látszik, hogy nem képes a változásra, még Anáért sem, pedig végig azt hangoztatja a regényben, hogy nem akarja őt elveszíteni. Egyik fél részéről sem éreztem azt, hogy elindult volna a jellemfejlődés, vagy hogy ennek a szikráját is mutatná bármelyikük. Berögzült, egy síkon mozgó szereplők, akik nem képesek előrelépni.

A könyv olyan témákat volna hivatott felvetni, mint például az alávetettség, megaláztatás és elnyomás kérdése vagy pedig azt, hogy miért lesz olyan az ember, amilyen? Ezekre azonban nem kapunk választ és még csak közelebb sem visz bennünket a megfejtéshez az írónő a regényben lezajló gondolatmenetek által.

Szeretem, ha egy regénybe bele van szőve a cím. Ezt azért tartom fontosnak, mert ezáltal kaphat az olvasó betekintést abba, miért pont ezt választotta az író. Ez itt is megtörténik, a kettőszáznyolcvanadik oldal környékén értelmet nyer a címválasztás, de… Miért, oh, miért kellett ezen kívül még tizenháromszor beletenni valamilyen formában a sztoriba azt, hogy ötven árnyalat? Megszámoltam, pontos az adat, fel is van írva minden egyes árnyalatozás… Ennél már csak Ana belső istennője szerepelt többször, de ezt már nem volt erőm számolni a századik után. (Írói túlzás, de ha egyszer lesz feles egy napom, megint átfutom a könyvet és összeszámolom.)

Apropó, istenek! Nem kell PhD.-vel rendelkeznem ahhoz, hogy tudjam, ha valaki többet beszélget a nem létező belső istennőjével és a tudatalattijával (később megérkezik ehhez belső alárendelt is, indul a buli), mint a legjobb barátnőjének titulált személlyel, akkor ott súlyos problémák vannak. A háromszázadik oldal környékén pedig már én magam akartam megfojtani puszta kézzel a cigánykerekező, hullahoppozó, szaltózó istennőt… Vagy Anát. Nézőpont kérdése, egyre megy.

Ahogyan haladt előre a történet, úgy kérdőjeleztem meg egyre inkább, hogy Ana vagy Christian az érzelmileg korlátozottabb. A srác szadista, ezzel már a kezdet kezdetén tisztában vagyunk, viszont jó pár hülye döntést meg kellett hoznia Anának ahhoz, hogy rájöjjek, ő kőkemény mazochista. Nagyon jól tudja, hogy ebből az egészből csak ő jöhet ki rosszul, mégis erőlteti a dolgot, próbálja megváltoztatni Christiant, de erre vajmi kevés esélye van. Akkor lenne méltó önmagához és őrizné meg maradék önbecsülését, ha elengedné a srácot – jobban mondva elegánsan elsétálna felszegett állal –, nem pedig feladná a szabadságát csak azért, mert egy olyan vágyálmot kerget, ami talán soha nem lehet az övé. 

Grey hangulatváltozásait egy PMS-ben „szenvedő” csajszi is megirigyelné, és szemmel láthatólag megfojtja Anát a zsarnokoskodásával, emellett pedig le is alacsonyítja, mert ajándékokkal akarja megvásárolni, magához kötni.

A folyamatos „szent tehén”, „szent szar” és „basszantyú” szavak használata igen kreatív írói vénára enged következtetni, de ezt támasztja alá az ugyanolyan kaliberű gondolatok más szavakkal való megfogalmazása. Gondolok itt például arra, hogy „meg kell ismernem Christiant” vagy „tudnom kell róla ezt vagy azt”, esetleg „bárcsak tudnám, mire gondol”… Ebből az is következik, hogy Ana nem kiönti a lelkét az olvasóknak, hanem folyamatosan nyavalyog, amitől az arcomat kapartam.

A csaj diplomával rendelkező felnőtt, intelligens nő, de csak a regény utolsó részében esik le neki, amit mi már az elején tudunk, márpedig hogy ő többet akar a sráctól és itt bizony szerelemre megy a harc. De mivel a srác egy „elcseszett” alak – az írónő megfogalmazása –, ezért ebben nem is reménykedhet. És erre is az utolsó tíz oldalon kellett rájönnie Miss Steele-nek. Kisanyám, mégis mit vártál? A szőke herceget fehér lovon? Már akkor tudhattad, milyen kaliberű pasi Grey, amikor a pisze kis orrod alá dugta a szerződést. Anának csak annyit üzennék innen, és most megengedem magamnak, hogy egy immáron szállóigévé vált mondatot idézzek: „Hülye vagy, b… meg, hívd a rendőrséget!”

Félreértés ne essék, nincs nekem semmi bajom Christian szexuális szokásaival, szíve joga eldönteni, hogy mit akar és alapjában véve jó témákat boncolgatna a regény, ha jobb kezekbe kerül. Mert kerestem ebben a sokat emlegetett mély lelkiséget, helyette viszont csak azt találtam, hogy a csaj teljesen rá van mozdulva a srácra – ez vica versa működik – és úgy habarodik bele, ahogyan kell. És ez irodalmilag sincsen szépen és választékosan megfogalmazva. Talán ezt akarta ellensúlyozni az írónő a sok klasszikus zene besűrítésével a regénybe.

A vége. Olyan gyorsan csaptunk át egyik végletből a másikba, hogy nekem még kapcsolni sem volt időm, de már zsepit kellett volna szorongatnom és megszakadó szívvel zokognom. Itt érződött a leginkább, hogy lett volna más megoldás is a befejezésre, de valamit ki kellett találni, hogy még több bőrt lehessen lehúzni erről a sikerről és ez így jött össze. Mintha megmondta volna az írónőnek az ügynöke, hogy ennyi karakterszám áll a rendelkezésére az első könyvnél, ehhez tartsa magát. Szegény írónő meg nekilódult, elszaladt vele a ló – mint most velem is – és ezért lecsípték a regény végét, és azt már csak a második körben olvashatjuk.

Alternatív megoldásaim közül most kettőt emelnék ki, amivel oly sok problémát elsimíthatott volna James. Az első, hogy Ana a sarkára áll és már az ominózus szerződés elolvasása után úgy elküldi Christiant melegebb éghajlatra, hogy még a hawaii mintás ingét is elfelejti becsomagolni. Ekkor kaptunk volna egy száztíz vagy esetleg egy száznyolcvan oldalas regényt. Puff neki! A másik megoldásom, hogy regény vége felé Ana nem jön a hülye ötletével, egymás nyakába borulnak, szeretet és béke van, finito. Ebben az esetben viszont nincs trilógia. Sucks.

Alapjáraton tehát egy C- vagy D-kategóriás regénynek mondanám, ami erősen elment egy bizonyos téma boncolgatása felé, és a lelkiségnek lőttek. A Twilight-fic hatást nem tudom figyelmen kívül hagyni, annyira erős. A szókincsről nem akarok írni, mert újabb oldal telne meg.

Ajánlani nem fogom senkinek, mert aki akarja, az úgyis elolvassa, aki meg nem, az nem veszít vele semmit.

U.i.: Azt pedig senki ne akarja velem megetetni, hogy egy pasi tud hajat fonni…

Richelle Mead – A szukkubusz dala

 Az urban fantasykban az a szép, hogy hatalmas mozgásteret adnak az íróknak, így korlátlanul kiélhetik vágyaikat egy-egy regény megírásakor. Nem volt ez másképpen Richelle Mead esetében sem. Az írónő harmadik regényfolyamának nyitókötete csak most jutott el hazánkba – odakint már bőven túlvannak a hatrészes ciklus utolsó kötetén is – és ezzel a művével nemcsak az eddigi rajongóit célozta meg, hanem az idősebb korosztály számára is kínált olvasnivalót.

Az írónő a Vámpírakadémia és a Vérvonalak ciklusok után most egy felnőtteknek vagy a mostanában divatosnak számító YA kategóriába tartozó személyeknek készített regényét olvastam el, és meg kell mondjam,  nekem talán jobban is tetszett, mint a fent említett regények.

Már maga a fülszöveg is kecsegtető: van egy megszelídített szukkubuszunk, Georgina Kincaid, aki könyvesbolti eladóként éli életét Seattle-ben. Legjobb haverja két vámpír és egy kisördög, „alvilági” főnöke pedig egy démon, aki egy angyallal lóg. Csodás természetfeletti mix, hozzáadott adalékanyag nélkül. Az egyhangúságot azonban valakinek vagy valaminek mindig meg kell törnie, az olvasó és a karakterek lelke – már akinek van, és nem adta oda egy kósza numeráért – szinte már szomjazza a bonyodalmat, így csapjunk az egészhez egy sorozatgyilkosságot és még két srácot, akik felborítják főhősnőnk életét és hormonháztartását. Ez az alapkoncepciója a Georgina Kincaid-sorozatnak és beválik.

Amiben újdonságot tud hozni a szokványos könyviparban ez a sorozat, az az, hogy egy eddig nem annyira ismert mitológiai lényt állít a középpontba, a szukkubuszt. A szukkubuszok az inkubuszok női megfelelői, akik a szexuális aktus közben csapolják le áldozatuk energiáit, így töltekezve fel saját készleteiket.

Az események peregnek, nem ül le a sztori egy pillanatra sem, és jól van felépítve maga a cselekmény. A halhatatlanság és a természetfeletti téma rengeteg humorforrást szolgáltatott az írónőnek, aki ki is használt minden magas labdát és ennek köszönhetően bravúrosan osztják egymást a karakterek. Az E/1 elbeszélés is alapját képezi a csattanóknak, Georgie szarkasztikus énje néha-néha előbukkan, hogy pár kellemes percet szerezzen az olvasóknak.

A borítót illik dicsérnem. Nagyon örülök neki, hogy az Agave Kiadó úgy döntött, nem az első borítótervvel küldi piacra a könyvet – tudni kell azt is, hogy elég méltatlan fogadtatása volt az első borítónak a rajongók oldaláról, így az Agave úgy döntött, pár héttel a kiadás előtt lecseréli azt, és erről ki is kérte a potenciális olvasók véleményét, akik a végleges „csomagolást” már szimpatikusnak találták.

Kifejezetten tetszett még az, ahogyan a főszereplő múltja megjelent a regényben. Sokszor azt tapasztalom egy-egy könyv olvasásakor, hogy az író nem tudja elmondatni a szereplőivel a háttértörténetüket máshogyan, mint hogy leülteti őket egy idegennel – vagy esetleg más szituációba helyezi őket – és egyben borítja a nyakába, ezáltal a mi nyakunkba is az információkat. Itt viszont más a helyzet, ugyanis Georgina néhány deja vu érzés következtében tárja fel előttünk apránként előző életét, így van időnk feldolgozni az adatokat.

Mead ebben a regényben közelebb engedte magához az olvasóit, és Seth által feltárja előttük az író lét rejtelmeit, ami néha nem is annyira irigylésre méltó, mint sokan gondolnánk.

A tizennyolcas karika vagy a most divatos felnőtt tartalom jelzés megállná a helyét a könyv hátulján, de az valahogyan lemaradt. Tény azonban, hogy ne annyira durva dolgokra gondoljunk, mint például egy Nalini könyv kapcsán, de erkölcsi tanító célzattal nem adnám oda ezt a könyvet egy tizennégy-tizenöt évesnek.

Fogyasztása kötelező minden Mead-fanatikusnak, ajánlott olvasmány pedig azok számára, akik szeretik, ha egy regényben keveredik a mitológia és a modern kor minden vívmánya, valamint azoknak, akik egy könnyed, szórakoztató, lebilincselő olvasmányt keresnek.